A 14 év kisbakancs-történelem sokféle túrát foglalt magába. Immár több mint 100 kirándulás alatt eljutottunk rengeteg helyre és könnyű sétatúrától egészen magashegyi kalandozásokig volt részünk. Ennek köszönhetően kialakult egy olyan csapat, amellyel most már bárhová lehet menni. A megedzett gyerekek mosollyal léptek át minden akadályon, a felnőttek pedig megadják a lehetőséget gyerekeik számára, hogy majd sokmindent tanulva lépjenek ki a nagybetűs életbe. Hiszen a természetjárás épp erre tanít meg bennünket: kitartás, fegyelmezettség, emberekkel való kapcsolatok kialakítása. Ezmellé még hozzájárul az egészséges életmód, a vidámság, a külső világtól való kikapcsolódás, amikor egyszerűen magunk mögött hagyunk mindenféle problémákat. Ez a fajta elfoglaltság az igazi természetjárók számára egy kiemelkedést jelent abból a társadalomból akik megelégszenek egy könnyed életmóddal és gyötrik magukat nap mint nap az élet nehézségeivel, problémáival.
A tavaly év őszén, amikor kezdett készülni a túraprogramunk, véletlenül rápillantottam a Via Transilvanica oldalára. Ott vettem észre, hogy 2025 júniusában adták át a Terra Borza Teutonica szakaszt, amely úgymond egy hozzácsatolás a teljes útvonalhoz. Mivel közel van hozzánk, ezért úgy gondoltam, hogy érdemes lenne bejárni Erkedtől egészen Brassóig a 192 km-es távot 4 hétvége alatt, 4 évszakban: tél, tavasz, nyárvége és ősz. 2026 február 21-22 hétvégére be is helyeztem a túranaptárba az időpontot és türelmetlenül vártam az indulást. Természetesen a várakozás rengeteg szervezési munkával járt, tehát unatkozásról szó sem lehetett. Hála Istennek találtunk egy halmágyi embert Ambarus Aladár Zsolt személyében, aki profi módon intézte falujában szállásunkat, vacsoránkat, de még az autóbuszt is. Úgyhogy nekem a túraútvonal szervezése és a csapat összetartása jutott.
El is érkezett a februári hétvégénk gyors léptekkel. 29 felnőtt és 13 gyerek vágott neki a nem mindennapi kalandnak. A legkisebb 6 éves Viki volt, akit már számos túrán megismerhettünk és aki még fáradtság közben is szélesen mosolyog. Kora reggel autóztunk be Brassóba, ahol találkoztunk mindannyian a vasútállomás épületében. Egyvagonos személyvonatunkat elneveztük kisbakancs vonatnak, hiszen jóformán rajtunk kívül nem sok más ember igyekezett Segesvár irányába. Bő 3 és fél órás nyugodt utazás után, német pontossággal megérkeztünk Erkedre (Archita), a lepusztult állomás épülete elé. Az idő viszonylag enyhe volt 0 fok környékén járt. Habár havas volt a táj, már innen lehetett következtetni, hogy a sarat nem ússzuk meg. Hátramegyünk az állomás mögé, hogy egy kicsit rázódjunk össze az utazás után és természetesen köszöntsem a csapatot. Ekkor megjelent egy helyi polgár kis traktorával húzott szekerével és érdeklődött merre tartunk. Nagyon érdekesek lehettünk számára, bizonyára nem látott ilyen sereget az erkedi vasútállomáson. Mikor elmeséltük neki hová tartunk, akkor igyekezett megmagyarázni, hogy nem tudunk eljutni a dombokon keresztül. Nos hát nem hittünk szavának, de megköszönve aggódását végre elindultunk (470 m / 10,00 h / 0 km).
Már az elején sarat és tócsákat kellett kerülgetnünk, aztán aszfaltos úton folytattuk a faluban. Már előre megbeszélve léptünk be egy falusi portán, ahol első pecsétünk belekerült a Via Transilvanica füzetünkbe. Nagyon kedvesen fogadtak, még a WC-t és a kávégépet is használhattuk térítésmentesen. A falu népe nagy szemekkel nézett, ahogyan vonultunk az erkedi evangélikus templom felé. Sajnos nem volt látogatható az emlékmű, de felolvastam a csapatnak a falu és a templom történetét. Nyújtott lépésekkel továbbálltunk, hamarosan hátunk mögött hagytuk a falut. Rádos felé gyalogoltunk erdőkön, mezőkön keresztül, követve a Via Transilvanica jelzéseit és természetesen az érdekesen kifaragott kilométerköveit. Enyhén havazott, fehér volt a táj, de mivel nem volt megfagyva a talaj, ezért nagy sarat is tapostunk. Ez jelentősen megnehezítette előrehaladásunkat, hiszen csúszott. Az emelkedők és ereszkedők enyhék voltak, így legalább ez nem jelentett nagy erőkifejtést. Utunk során egy esztena közelségében mentünk el, ahol sok kutya rontott ránk, de a nagy csapatunkat látva, csak fogaikat csikorgatták és tisztes távolságból ugattak bennünket. A juhásszal is röviden elbeszélgettünk. Szerencsésen megérkeztünk Rádos faluba (Roades), amelynek központjában nagyobb pihenőt tartottunk (550 m / 12,50 – 13,30 h / 9 km). Ezelőtt kívülről megnéztük az evangélikus templomot is és felolvastam a tudnivalókat.
Bementünk a helyi kisboltba, ahol kályhában lobogott a tűz. Igyekeztünk minél többen bejutni, megmelegedni. A kiszolgáló hölgy meglátván népes csapatunkat, nagyon kedvesen elmondta, hogy nyugodtan bemehetünk a pult mögé és elvehetünk bármit, majd a végén kifizetjük. Bizonyára jó bevétele volt e szombat déli napon. Néhányan bent fogyasztottuk el ételünket, aztán eljött az indulás ideje. Aszfaltos úton mentünk végig a falun, majd letértünk róla. A Brassó – Segesvár műutat egy híd alatt kereszteztük, a patakon át kellett lépni. Egy bikaborjú farm mellett gyalogoltunk el, majd kis kitérőt tettünk egy újépítésű ortodox kolostorhoz. Ide két okból mentünk el: a Via Transilvanica is arra vezetett és a kolostor Szent Györgyről van elnevezve. Nos az egy kilométer után meg is találtuk a Szent György kilométerkövet és a kolostorban az ikont, amit lefényképeztünk. Visszatértünk és továbbálltunk Szászfehéregyháza irányába. Mintha a hó vastagsága is megnőtt volna, most már bokáig mentünk benne. A havazás kitartott, de legalább a sártól kezdtünk megszabadulni. Egy huzamosabb emelkedő és ereszkedőt követően elérkeztünk 20 km után ahhoz a ponthoz, ahol a Terra Borza Teutonica kezdődik. Tehát logisztikailag ez volt a legönnyebb megoldás, hogy elkezdjük túraútvonalunk lejárását (650 m / 17,15 h / 20 km).
Kiérünk egy tisztásra és meglátjuk a távoli fehérségben Szászfehéregyházát, napi gyaloglásunk végét. Viszonylag közelnek tűnt a falu, de kerülő úton vezetett oda az útvonalunk. Kitartóan gyalogolunk egy domb tetején, közben vágyakozunk most már a célba, de a falu csak nem akar közeledni. Keresztezünk egy műutat, most már jól szürkölödött. A hóban egyre nehezebbek a lépések és persze a hátizsák súlya sem volt elhanyagolható. Lelassult iramunk, de végre a kanyart a falu felé vettük. A félhomályban meglátszott az evangélikus templom tornya, de már a fejlámpákat elő kellett vegyük. Az utolsó kilométer örökkévalóságnak tűnt, de sikerült! Megtaláltuk a házat is ahol pecsételtünk, majd még néhány száz métert gyalogoltunk az autóbuszig, amely rendületlenül várt, hogy Halmágyra szállítson. Nehéz és élménydús túranapnak értünk a végére, fáradtan, de bizakodóan (530 m / 19,30 h / 25 km).
Kényelmes Mercedes autóbusszal utaztunk egy órát egészen Halmágyig. A buszban túl nagy kényelemben helyeztük magunkat, a leszállás emiatt nem volt a legkellemesebb. Itt várt bennünket Ambarus Aladár Zsolt, aki biztosította nekünk az autóbuszt, szállást és vacsorát. Egyenesen az evangélikus egyház imatermébe mentünk, ahol szépen megterített asztalok vártak. Kedves emberek szolgáltak ki nagyon finom ételeket. Fuszulykalevessel és húsos tokánnyal laktunk jól és almástésztával nyomtattuk le. Étel előtt kétféle pálinka adta meg az étvágygerjesztőt, utána pedig sört lehetett fogyasztani. Evés után már későre járt, mindenki elfoglalta helyét a kijelölt szálláson helyi embereknél. Sok bárányt nem kellett számolni az elalváshoz.
Másnap – vasárnap – reggel 6 órakor ébresztő volt. Megszárított ruháinkat és bakancsainkat magunkra öltöttük és 7 órakor az autóbusznál gyülekeztünk. Ezzel mentünk vissza Szászfehéregyházára (Viscri), hogy folytassuk gyalog útvonalunkat a Via Transilvanica ösvényein. Indulásnál felolvastam a falu történetét és megkezdődött a napi kalandozásunk adagja (530 m / 8,30 h / 0 km). Borús időben vágunk neki a domboldalnak, ugyanúgy bokáig érő hóban. Egy kutya mellénkszegődött a faluból és kitartóan követett. Az éjszakai alvás után ki voltunk pihenve, de azért a szervezetünk nem felejtette el a tegnapi fárasztó utat. Mára ugyanennyi volt kiszabva a csapatunkra éspedig 25 km a lankás dombokon. Kicsit jobbak voltak a látási viszonyok és megfigyelhettünk sok-sok vadállatot, köztük őzet, vadnyulat és szarvasokat. Az utóbbiak fennséges és különleges látványt nyújtottak, ahogyan szaladtak a mezőről be az erdőbe. Több dombon mentünk fel és ereszkedtünk le, míg megpillantottuk Zsiberk (Jibert) falut, ahová igyekeztünk. A Nap is kisütött, szépen megvilágította az egész völgyet. Egy hosszan tartó ereszkedő után, sáros utat követve érkezünk meg a falu aszfaltos útjára. A központban található vegyes üzletnél levettük hátizsákjainkat és falatozni kezdtünk. Jólesett megpihenni, leülni ha még hidegek is voltak a padok, kövek. Az útvonalunk közel felét meg is tettük, bizakodóan néztünk az előttünk levőre (490 m / 12,30 – 13,20 h / 12 km).
Evés és pihenés után kimegyünk a faluból fel a dombra, ahonnan még visszapillanthattunk. Hamarosan erdőben folytatjuk utunkat majd egy ereszkedőt követően Lemneket (Lovnic) pillantjuk meg. Az útvonal a falu szélén megy el és mikor odaértünk egy nagy csapat romagyerek futott hozzánk kérincselni. Mivel nem akartunk szóbaállni velünk, tisztes távolságból hógolyókat dobáltak felénk és csúfokat mondtak. Mi fel sem vettük őket, inkább az utunkra koncentráltunk, amely ismét felfele vezetett. Felérve a dombtetőre a felhők alatt napsütésben a Fogarasi-havasok gerincének részletét láthattuk. Ez volt az úgymond ajándék amit kaptunk a Természettől, mint fáradalmaink jeléül. Innen már jóval könnyebb dolgunk volt, hiszen egy lankás ereszkedő után aszfaltos útra értünk ki, ahonnan már Kóbor kacsintott nekünk, ami a túranapunk végét is jelentette. Lesétáltunk az aszfalton a faluba, majd megkerestük a pecsételő helyet. Egy kedves házaspár hívott egy nagy terembe bennünket, hagyományosan és ugyanakkor igényesen berendezett helyiségbe. Itt ideje volt megpihenni székeken és fotelokban, csodálva a terem berendezését. Miután pecsételtünk, a falu református temploma felé vettük az irányt, ahol megtaláltuk az útvonalunk utolsó kilométerkövét (510 m / 17,10 h / 25 km). Innen folytatjuk május elsején gyalogjárásunkat a Via Transilvanica csodálatos ösvényein.
A túra végén ismét a buszra szálltunk és sofőrünket megkértük, hogy Brassóba vigyen be, ne Fogarasra, mivel az első vonatunkat elkéstük volna és a másikra jóval többet kellett volna várni. Így kényelembe elhelyezkedve szerencsésen megérkeztünk Brassóba a vasútállomásra, ahol elbúcsúztunk egymástól.
Találkozunk május elsején, a kaland folytatódik!
Fotók itt
