2018. június 17., vasárnap

Jézer-túra, jún 16



Már jól kivirradt amikor megérkeztünk a Jézer-hegység lábánál található Voina menedékházhoz, ahol 10-en gyűltünk össze (980 m / 5,50 h). Összeszedtük magunkat és indultunk a hosszadalmas útvonalunkra. Jó gyors gyaloglási tempót vettünk fel, ez nem is volt megerőltető így frissibe. Az első útelágazásnál kissé dilemmába estem a továbbfolytatást illetően, mivel térkép nem volt nálam így találomra választottam a bal vagy az egyenes irány között. Balra mentünk a Jézer-tó felé és 2 km után rá kellett jönnöm, hogy pontosan nem az a helyes út. Tehát a Pătru gerincre nem innen vezet fel a piros háromszög jelzés. Visszamentünk tehát az útkereszteződésbe és a Cuca-menedékház irányába (egyenesen) tartottunk és lám-lám megkerült a mi utunk is nagyon hamar, ez is szintén balra. Na ez a 2+2 km elvett tőlünk jó 45 percet, aminek nem igazán örültem. Ez a helyzet nem következett volna be, ha lett volna nálam térkép, vagy ha a piros háromszög jelzés az útkereszteződésben levő táblákon jelen lett volna.

Meg is kezdtük a meredek kapaszkodót a mellékgerincen. Jó 600 m szintet kellett legyűrni az erdő szélén található esztenáig. Közben gyülekeztek a felhők és a távolból jókora dörgéseket lehetett hallani. Mi inkább kitartó erőfeszítésre koncentráltunk, egy-egy pillanatra megálltunk szamócát csipegetni. Elértük elég hamar az erdőhatárt és az ott található esztenát. Jókora kutyák „üdvözöltek” bennünket. Az esztenától nem messze az utolsó fenyőfák tövében letelepedtünk reggelizni (1700 m / 8,15 – 8,45 h).

Evés után folytattuk utunkat a Jézer-Papusa főgerince felé. Az útszakasz ezentúl nem volt nagyon megerőltetően meredek, de viszonylag hosszadalmason tartott. Nagyon jól haladtunk, ereink teljében voltunk. Egy jókora juhnyájat bolygattunk meg, hangos bégetéssel fogadva bennünket. Hátunk mögött vészesen közeledett egy hatalmas fekete felhőtömeg, amelyet sűrű villámlás kísért. Szerencsére ennek csak a széléből kaptunk, pontosan amikor felértünk a főgerincre (2200 m / 10,00 h).

Beöltöztünk az esőköppenyekbe pontosan mire az eső ideért. A villámok intenzitása is szerencsénkre alábbhagyott, úgyhogy folytatthattuk utunkat továbbra is nyugodtan. A Bătrâna csúcsot kerültük meg nyugat irányba, itt egy bővizű forrást is találtunk. A csúcs megkerülése alatt a szél eloszlatta a felhőket és gyönyörű kilátás tárulkozott elénk. A széles hegyháton kényelmes útszakasz következett a Rosu-csúcs aljáig. Ez lehetőséget adott számunkra, hogy fürkésszük a tájat és fényképezzünk. A távoli Bucsecset is jól lehetett látni és a Fogarasi-havasok keleti részét, jóformán a Moldoveanutól kelet irányba mindent. Egyre közeledtünk a túránk legmagasabb pontjához. Annak megmászása bő 100 m szintkülönbséget vett igénybe, amiután fel is érkeztünk a Jézer-hegység legmagasabb pontjára a Rosu-csúcsra (2469 m / 12,00 – 12,45 h). Falatoztunk, élveztük a tájat hiszen az időjárás megnyugodott. Csoportképek készítése után indultunk a Jézer-tó felé.

Megkerültül alulról a Jézer csúcsot, majd az Atheneu-kereszt mellől leereszkedtünk a tóhoz. Itt találkoztunk a Csíkszéki EKE tízfős csoportjával, akik Tőke Dénes vezetésével  direkt módon jöttek fel a Voina menedékháztól. Jólesett a találkozás, mindenkit köszöntöttünk, majd letelepedtünk melléjük a tó partjára (2130 m / 13,30 – 14,30 h). Evés közben elbeszélgettünk, majd a végén a tóparton csapatunkkal csoportképet is készítettünk. Nagyon jó hangulatban telt az ebédidőnk.

Mindezekután elbúcsúztunk a csíkiaktól és a közeli menedékhely szemügyre vétele után indultunk lefele. A menedékhely fel van újítva, jó állapotban található, de hétvégeken eléggé forgalmas.

Lefele a kék pont jelzésen jöttünk a törpefenyőkön keresztül. Majd egy csodálatos erdő között volt szerencsénk haladni, ahol az ösvény igen érdekes módon kanyargózott az alacsony fenyőfák alatt. Az ereszkedés utolsó szakasza meredeken vezetett le a völgyben található patakhoz. Ezek a meredek szakaszok jóformán mindenhol érvényesek a Jézer hegységben. A völgyben pontosan odaértünk, ahol a reggel visszafordultunk. Innen már csak egy 40 perces kényelmes gyaloglás választott el az autóinktól. Visszaérkeztünk a Voina menedékházhoz egy 30 km-es gyaloglás és 1800 m-es fel, ugyanannyi le szintkülönbség után, amely 11 óra időtartam után nagyon jó teljesítménynek számít (980 m / 16,45 h).

Köszönet a szuper csapatnak, hogy eljöttetek a túrára és még egyszer elnézést a reggeli 2+2-ért J.

Fotók itt

2018. május 28., hétfő

Kisbakancs-túra a Csukásban, máj 26


1...2...3 – nem-nem mikrofonpróba, hanem 123-an gyűltünk össze a Vörös-havas lakatra zárt menedékháza előtt, 2018 május 26-án szombaton. A csapatban 51 gyerek kirándult velünk, ezen kívül jelen volt Linda kutyus is. Csodálatos május végi reggelen találkoztunk mindannyian, tökéletes idő ígérkezett a mai napra, amely be is következett. Mivel a szokásos hátvéd-sepregető emberek e túrán nem voltak jelen, igen kezdtem aggódni, hogy most ki fogja vállalni ezt a nagyon nehéz szerepet. Szerencsére Mike Szilveszter és Sánta Zoltán aktív kisbakancsos apukák egyből eleget tettek a kérésnek, amelyet itt egyből meg is köszönök. Résztvevők voltak Csíkszeredából, Kézdivásárhelyről, Brassóból és Sepsiszentgyörgyről. Ezen kívül Magyarországról is megtiszteltek jelenlétükkel.

Valahogy sikerült összeterelni a társaságot és igyekeztem elmondani a kirándulásról szóló bevezetőt. Ezek után indultunk is neki a hegynek (1280 m / 9,40 h). A piros háromszög jelzést követtük a Vörös-havas mellékgerincén. Már induláskor egy meredek emelkedővel volt dolgunk, de reggeli tornaórának tökéletesen megfelelt.  Egy földrengésmérő-állomás mellett kiegyenesedett a terep, itt lehetőség volt bevárni mindenkit. Sajnos innen egy család visszatérni kényszerült, habár útvonalunk ezentúl jóval könnyebbre fordult. A meredek kaptató után nem volt nehéz dolgunk, enyhébb emelkedők tarkították útvonalunkat. Meg is látszott a csapaton, hiszen egyre jobban haladtunk. A Vörös-havas csúcsát megkerülve hamarosan kiértünk a Gropsoarele-csúcs alatti nyeregbe, ahol pihenőt tartottunk (1803 m / 12,00 – 12,40 h). A gerinc alatt csodálatos piros színben virágzott a havasszépe. Igyekezett is mindenki a virágokkal fotózkodni. Találkoztunk az AMC (Asociatia Montana Carpati) néhány önkéntesével, akik jelzésfelujítást végeztek a hegyen. Az időjárás velünk tartott, egyedül a szél zenéje muzsikált erőteljesebben. Nagyon jó kilátásunk volt a szélrózsa minden irányába, mivel a szakadozott felhőplafon magasan helyezkedett el.

Pihenő után indultunk lefele a menedékház irányába. Hosszú kígyózó sorban meneteltünk a gerincen, érdekes lehetett nézni bennünket főleg a menedékház irányából, ahogyan a sok turista közlekedik a hegyen. Elértük a piros sáv főgerinc jelzését, amelyet most már a házig követtünk. Eleinte törpefenyők között haladtunk, majd leértünk az erdőbe, ahol kényelmes ösvényt tapostunk. Megérkeztünk a menedékházhoz szerencsésen és mindenféle különleges probléma nélkül (1595 m / 13,40 – 15,40 h). Sajnos a háznál egyre gyakrabban látni dzsippel érkező kirándulókat, akik érdekes módon túrabotot is hoznak magukkal. Mi megadtuk a módját pihenésünknek, kihasználtuk a jó napsütéses időt. Teljesen elfoglaltuk a menedékház előtti teret. Természetesen a gyerekek a lehető legaktívabban „pihentek”. Fociztak, kergetőztek, frizbiztek tornásztak, röviden mintha egy parkban szervezett kiránduláson vettünk volna részt, nem egy magashegyi túrán. Semmi jelét nem mutatták a fáradtságnak. El is repült egyhamar ez a két óra és csoportkép készítése után indultunk tovább.

Széles, de nagyon meredek erdei úton jöttünk lefele egészen egy bővizű forrásig. Attól egy picivel lennebb elhagytuk a Berii völgyet és a sárga sáv jelzésen egy nagyon kényelmes ösvényen visszamentünk a reggeli kiindulópontunkhoz. Útközben egy jókora szikla mellett mentünk el, ahol a gyerekek jórésze kipróbálta a sziklamászó tehetségüket. Hamarosan visszatértünk a Vörös-havas menedékház mellé, ahol autóink vártak (1280 m / 17,50 h). Nem sikerült mindenkitől elbúcsúzni, mivel néhányan hazaindultak még mielőtt a teljes csapat leért volna. Ezt szeretném ha a jövőben többé nem fordulna elő. „Együtt megyünk együtt jövünk” formában tanultam a természetjárást és ezt mindenkinek be kell tartania, hiszen ez a helyes az utolsókkal szemben.

Na de most nem kell szívre venni a dolgokat, ettől függetlenül nagyon szuper csapattal tölthettük a napot és mindenkinek köszönjük a részvételt. Elnézést kérek azoktól akik reggel kerestek telefonon, sajnos otthon maradt. Még egyszer köszönöm a szép társaságot és várunk mindenkit szeretettel a továbbiakban is.

Fotók itt

2018. május 20., vasárnap

Csalhó-túra, máj 19


2018 május 19-én szombaton jóval napfelkelte előtt elindultunk, hogy idejében elkezdhessük- és főleg befejezhessük tervezett túránkat a Csalhó hegységben. Kb. 200 km-t autóztunk a Neamț megyei Izvorul Muntelui menedékházig, ahonnan gyalogtúránk kezdődött (800 m / 6,30 h). Kilencen vettünk részt Kézdivásárhelyről és Sepsiszentgyörgyről.

Pünkösd szombatja volt, búcsújárások napja. E napra nekünk a Csalhó jelentette zarándoklatunk színhelyét, a moldvaiak szent hegyén. Kellemes, szép időben indultunk a kék háromszög jelzésen. Még a nemzeti park őrei sem voltak ébren, így a belépő díjat is úgymond megúsztuk. Szép erdőben, könnyed emelkedővel haladtunk egyre fennebb. Igyekeztünk laza tempót diktálni, habár a veterán kézilabdázó sportemberrel – Farkas Józseffel – elől, nem mindig sikerül. Jöttek is a „lassabban” megjegyzések a hátsó fertályról. Na de sokat nem lehetett lazítani sem, hiszen nagy szintkülönbség állt előttünk, amelyet le kellett küzdeni. Csapatunk amúgy aktív túrázókból állt, úgyhogy aggodalomra nem volt ok.

Lutul Roșu nyeregben rövid pihenőt tartottunk, kis reggelit elfogyasztva (1015 m / 7,15 h). Innen direkt módon is (rövidebb úton) megközelíthetjük a Dochia menedékházat, de mi a hosszabbikat és a látványosabbat választottuk, ha már ilyen messzire eljöttünk. Egy rövid aszfaltos útszakasz, majd egy még rövidebb erdei út után gyönyörű ösvényen meneteltünk, ahol fiatal cserjék két felől diszítették az utat. Különben az egész útszakasz egy tanösvény, ahol megismerhetjük a környék növény- és állatvilágát. A Dochia sziklához érkezvén megálltunk pihenni és fotózni a nem túl magas, de látványos falat (1175 m / 7,50 h).

Pihenőhelyünk után kezdett az útszakaszunk komolyabbra váltani. 500 m-es szintet kellett kimászni egy viszonylag rövid táv alatt. Friss erőnek köszönhetően ez nem okozott semmi problémát, hamar a törpefenyők világába kerültünk és már meg is pillanthattuk jóval a fejünk felett a hegység második legmagasabb csúcsát, a Tókát. A legmagasabb csúcs – az Aklos – nem látogatható turisták számára, mivel fokozottan védett terület. Igaz, hogy a két csúcs között alig 3-4 m a különbség, tehát a Tóka sem marad le ami a magasságot illeti. Maga csúcs látványa impozáns, sajnos a meteoállomás rengeteg oszlopai rontják a képet. A Fáraó-szikla alatt mászunk felfele és egyre közelebb a gerinchez. A Dochia-menedékház közelében azonban irányt váltunk és először a csúcsot célozzuk meg, majd utána szándékoztunk menedékháznál pihenni. A csúcs alatti meteóállomásig laza sétaúton haladtunk, majd az utolsó 100 m szintet meredek kapaszkodóval küzdtük le. Készülőfélben van egy vas-műanyag kombinációjú lépcső is, amely a meteóállomás szomszédságától a csúcsig fog kivezetni. Ez már félig készen van, másik felét e nyáron befejezik. Ez sem valami szemet kecsegtető látvány, inkább kőből készíthették volna ezeket, ha mindenáron lépcsőn szeretnének felmenni a zarándokok és turisták.

Felértünk a Csalhó tetejére (1900 m / 10,20 – 11,00 h). Pontosan mire felértünk befelhősödött, de szerencsénkre nem tartott soká. Csoportkép elkészítése után a felhőplafon felemelkedett és nagyon jó kilátásban volt részünk főleg a Gyergyói-havasok irányába, de a Nagyhagymás felé is. Még az Egyeskő szikláját is sikerült azonosítani. Keletre alattunk a hatalmas Békási-víztározó tava húzódott. Több mint fél órát is eltöltöttünk itt a kilátás miatt. Lefele jövet a csúcsról a félig elkészült lépcsőt is kipróbáltuk, majd hamarosan a Dochia-menedékház teraszán pihentünk (1790 m / 11,50 – 12,40 h).

A kellemes időnek köszönhetően a menedékház előtti padok egyikén telepedtünk le és ebédeltünk. Ezek után megkértünk egy moldvai fiatalembert, hogy csoportképet készítsen rólunk, amelyet igen készségesen meg is tett, több pozícióból.

Elindultunk lefele immár a piros sáv jelzésen az Apácák tisztása felé. Indulásunktól számítva 20 perc múlva egy jókora jegeseső zúdult ránk. Későbbiekben kiderült, hogy lennebb még nagyobb mennyiség esett, hiszen az ösvényen kb 3 cm vastagságú jeget taposhattunk. Esőköppenyeink alatt folytattuk tehát utunkat lefele. Azonban ahhoz, hogy lefele menjünk egyszer meg kellett kerüljük az Aklost alulról. Ez elég hosszadalmason enyhe felfele menetelt is igényelt. Sokan meg is jegyezték viccesen, hogy milyen ez a lefele menet felfele irányban. Persze erre még az eső is rátett „egy lapáttal”. Na de megkerültük az Aklost és a nagyon látványos Miron szikláitól ténylegesen elkezdődött az ereszkedő. Csodák csodájára elállt az eső is, kisütött a Nap, amelynek szerfelett örvendtünk. Most egy 500 m-es durvább ereszkedő következett az Apácák tisztásáig (1326 m / 14,40 – 15,00 h). Itt rövid pihenőt tartottunk a tisztáson elhelyezett padon. Innen az utolsó útszakasz jóval barátságosabb volt, kényelmes erdei ösvényen gyalogoltunk vissza a reggeli kiindulási pontunkhoz (800 m / 15,45 h).

Még egy kicsit beszélgettünk egymással, majd következett a búcsúzás pillanata. Magunk mögött hagytuk egy jó túra után e gyönyörű ékszerhegyet.

Köszönöm a jókedélyű csodálatos társaságnak, hogy együtt lehettünk.

Fotók itt