Túrázó karrierem kezdete óta – gyakorlatilag 33 éve –
szeretek járni a Fogarasi havasokba. Lenyűgöznek a magas
sziklaszirtek, a vad északi mellékgerincek, a hosszú déli
lankásabb hegyhátak, a glaciális völgyekben megbújó tavak és
nem utolsó sorban a híres főgerinc útvonala, amely minden
túrázónak kihívást jelent. Ezalatt az idő alatt minden
évszakban többször is megfordultam e vidéken és tapasztaltam a
nyári – főleg augusztusi – úgymond csúcsforgalmat. Menő
igaz, hogy ilyenkor lehet a legkönnyebben “meghódítani álmaink
szerelmét”, hiszen szeptembertől júniusig csak azon túrázóknak
engedi megtekinteni szépséges formáit, akik nemcsak
felszereléssel-, nemcsak tapasztalattal rendelkeznek, hanem a
magashegyi túrázást szívügyüknek tekintik. A hosszú távolságok
és nagy szintkülönbségek miatt nehéz egy napra túrát
szervezni, vagyis csakis azoknak ajánlott, akik jó fizikai
képességgel rendelkeznek. Az ország legmagasabb csúcsát északi
részről inkább két napra illik beprogramozni, hiszen sokkal több
időt tölthetünk e csodálatos tájban. Akik egy napot áldoznak a
hegység ezen részének bejárására, azok jelentős távolságra
és szintre kell számítsanak, plusz ide kell számítanunk a vele
járó fáradtságot és a túratársainkkal való esti
beszélgetések, ismerkedések hiányát. Manapság azonban nagyon
divatos a Moldoveanu-csúcs egy nap alatti megmászása a déli
oldalról, hiszen autóval rengetegen kihasználják az erdőkitermelő
út nyújtotta megközelítési lehetőséget. Ennek az a hátránya,
hogy nagyon sok olyan személy jut fel a magasságokba, akik teljesen
párhuzamos életet élnek a turistáskodással. Most is láttunk
rengeteg hazánk fiát, akik városi öltözékben, lábbelikben,
négykézláb kapaszkodtak az amúgy egyáltalán nem nehéz
szakaszokon. És itt nem nagyon idős emberekről beszélek, hanem
életerős huszonéves srácokról. Ha nem lenne ez a déli részről
való autós megközelítési lehetőség, akkor az ország
legmagasabb csúcsán a legforgalmasabb időszakban is maximum a két
kezünkön és két lábunkon található ujjaink számával
megegyező turistát látnánk és nem többszáz aspiránst, akiknek
a hegy nem jelent abszolút semmit. Természetesen nem lehet
figyelmen kívül hagyni, hogy a déli autós megközelítés
háromszor kevesebb távot és szintkülönbséget jelent az
északihoz képest.
Nos, székelyföldiként egyértelműen az igazi kihívást jelentő
északi megközelítésen terveztem útvonalunkat, amelyet 2023
augusztus 26-án szombaton tudtuk életbe léptetni. Összesen 17-en
vettünk részt a túrán, gyergyószéki-, csíkszéki- és
háromszéki túrázókkal. Még alig pirkadt, amikor megjelentünk a
Szombat-völgyi turistaközpontnál (700 m / 5,50 h). Autóinkkal
elsősorban megoldottuk a logisztikai kérdést, hiszen nem kívántuk
legyalogolni aszfalton az utolsó 7 km-t, ezért az egyiket a
túraútvonal végén hagytuk. Ezalatt a csapat nagyrésze felsétált
a Szombat-völgyi menedékházhoz, majd később mi sofőrök és a
csíki csoport a helyszínen csatlakoztunk. Innen egyesült erővel
vágtunk neki az előttünk álló feladatoknak (1401 m / 8,00 –
8,20 h).
A menedékháztól kényelmes ösvényen közelítettük meg a
völgykatlan eredetét, majd egy meredek kapaszkodó után áfonyás
bokrok között pihenhettünk meg, ahol a Nap sugarai is kezdtek
elérni bennünket. A völgy felső fele ismét egy lankásabb
emelkedővel folytatódott, majd a Nagy Ablak előtt újabb nagyon
meredek szakaszt kellett kapaszkodjunk. Nyugodt, de folyamatos
iramban haladtunk, máris a Nagy Ablakban, a főgerincen álltunk,
ahol megérdemelt tízórainkat elfogyasztottuk (2180 m / 10,15 –
11,00 h).
Megújult erővel folytattuk utunkat a főgerincen. Már az első
csúcsról – Szalonna – megpillanthattuk a Vistea – Moldoveanu
“háztetőt”, amely túránk egyik célpontja volt. A főgerinc
útvonala fel-le vezetett, jelentős szintkülönbségeket jártunk
le gyaloglásunk során. Ugyan minden csúcsra nem kellett
felmásznunk, de két társunk ragaszkodott a teljesítményhez és
amíg mi pihentünk, addig ők azokat is bevállalták. Útvonalunk a
Kis- és Nagy Gălășescu-, Gălbenele- és
Hârtopu Ursului csúcsok
közelségében vezetett el, majd beereszkedve a Vistea nyeregbe, az
utolsó komoly emelkedő következett. A nyeregből társultunk a
déli oldalról érkezőkkel, így a Nagy Vist csúcsára vezető
szakaszon, ember-embert érő sorban voltunk kénytelenek haladni.
Természetesen a hegyre alkalmatlanokat gyorsan tudtuk kerülni, de
így is jelentős időveszteséggel kellett számolnunk. Felértünk
a Nagy Vist csúcsára, vagyis pár méterrel alája, ahol
kialakítottuk a mini Székelyföldet és letelepedtünk (2527 m /
14,15 – 15,00 h).
Lelkileg is felkészültünk az emberáradattal
való szembenállással, majd végigmentünk a Moldoveanu csúcsig
problémák nélkül. Ahol tudtuk, sikerült kikerülnünk az
ösvényben álldogálókat. Az ország csúcsán sorban álltak a
csúcsfotóért. Mi zászlós képet úgysem akartunk, ezért
„pofátlanul” kikerültünk kb 100 embert és letelepedtünk a
csúcs tövébe. Itt is sikerült nagyon jó csoportképet készíteni
és elmagyaráztuk azoknak akik ránk nehezteltek az
előrenyomulásért, hogy nem kívánunk zászlós képet és nincs
időnk órákat állni, mivel a leereszkedési útvonalunk nehézsége
és hosszúsága nem egyezik meg az övékével. Mi csodálatos
perceket töltöttünk a csúcson így is és hamarosan el is tűntünk
onnan (2544 m / 15,20 – 15,40 h).
Visszatértünk a Nagy Vist csúcsára, még
keveset tébláboltunk ott, aztán visszaereszkedtünk a Nagy Vist
nyeregbe (2310 m / 16,20 – 16,40 h). Már sokkal kevesebben jöttek
felfele ezen a szakaszon, így gondok nélkül teljesítettük a
szakaszt. Kis pihenő és falatozás után északra fordultunk a Nagy
Vist-völgy irányába, amelyen hirtelen 600 méter szintet kellett
beereszkednünk. Kőfolyásos ösvényben nem siettünk, inkább a
biztonságot helyeztük előtérben. Sikeresen lejövünk a régi
menedékhely alapjához, majd a csörgedező patak hangjára lettünk
figyelmesek, hiszen vízkészletünk vagy fogyóban volt, vagy
elfogyott, vagy felmelegedett.
Felfrissülve a hideg víztől folytattuk lefele
utunkat a völgyön. Már számoltuk a megmaradt kilométereket,
amikor egyik hölgy túratársunk, egy rossz lépésnek köszönhetően
kificamította bokáját. Gyorsan átgondoltuk a helyzetet, hogyan
lehet megoldani, még két román fiatalember is besegített az
ápolásban. Terveinket elkészítve mi sofőrök rohantunk lefele az
autóhoz, amely közel 9 km távolságra volt tőlünk. Más mindenki
igyekezett besegíteni a lefele jutásban, ugyanakkor a hölgy még
saját lábán bicegve, de barátunk hátán is megtett jó 2 km-t.
Ez az összefogásos munka példás eredménnyel zárult, hiszen alig
sötétedés után mindenki szerencsésen leért biztonságosan az
autókhoz (700 m / 21,00 h). Nagy megnyugvással értékeltük a
magunk mögött hagyott eseményeket és hosszadalmas búcsúzkodást
követően indultunk hazafelé.
Nagyon köszönöm mindenkinek a túrán való
részvételt! Igazi csapatszellem uralkodott és ennek köszönhetően
minden olajozottan működött. Szívből gratulálok Nektek a
nemmindennapi teljesítményért és kívánom, hogy újra
találkozzunk túráink során!
Fotók itt