Avagy Hochalpenspitze,
ahogyan Dr. Zsigmondy Emil – a XIX.század végének híres hegymászója – korában hívták. A Magas Tauern,
Ankogel-csoportjának a legmagasabb csúcsa a maga 3360 méterével.
Ausztriai családi kirándulásunk alkalmával, - ahogyan tavaly - ebben az
évben is kitűztem magam előtt egy hegycsúcsot, amelyet meg szeretnék mászni. Az
idén mivel a karintiai régió- és ezen belül Bad Kleinkirchheim üdülőtelep volt
a fő hadiszállásunk, ezért esett a választás a fent említett hegycsúcsra.
Augusztus 11-én hétfőn reggel elég későn indultam. Az időjárásjelentések az
előző nap nem kecsegtettek sok jóval, ezért megvártam a reggelt és
kitekintettem az ablakon. Az égbolt viszonylag tiszta volt, néhány
felhőfoszlány takarta a kilátást. Déltől azonban esőt jeleztek. Én testileg-lelkileg
felkészülve elhatároztam, hogy elindulok.
7,30-kor ültem az autóba és hagytam el Bad Kleinkirchheim üdülővárost. A
Millstatt-i tó északi részén haladtam, majd Gmünd városka után a Malta-völgyet
követtem. Ezek után a Grössgraben-völgyön szerpentineztem fel egészen a
gyűjtőtó gátjának aljáig. Innen indultam tehát gyalog, hogy megpróbáljam a
Hochalmspitze megmászását.
Fülledt melegben gyors léptekkel indulok felfele (1670 m / 8,40 h).
Mérgelődök is egy szempontból, hiszen nem szokásom az ilyen kései indulás. Már
a csúcs közelében kellett volna lennem ilyenkor. Az idő szép volt, sütött a
Nap, de érződött a magas páratartalom a levegőben, tudtam, hogy nem fog ez így
maradni. A Giessener menedékház felé vezető két-három szerpentin után
szerencsére észrevettem, hogy van turistajelzéssel ellátott rövidebb, de
meredekebb ösvény is. Ezt követtem tehát, néhányszor keresztülvágva az erdei
utat, amely hosszú szerpentineken vezet fel. Alaposan bemelegedve érkeztem meg
a Giessener menedékházhoz, ahol gyors szóváltás után a gondnokkal léptem is
tovább (2215 m / 9,45 h).
A csúcs megmutatta magát, elérhető távolságra volt tőlem. A menedékháztól
felfele menet azonban egyre jobban kezdett ködösödni, a rossz idő közeledett.
Jóformán csak az előttem levő kövekre festett jelzéseket láttam, egyebet
semmit. Időközönként volt egy-egy „ablak” amikor nagyjából láthattam merre
járok, de csak ennyi. Ilyenkor igyekeztem fotózni is. Az út nem volt nehéz,
hatalmas köveken ugráltam egyikről a másikra. Elég hosszadalmasan vezettek a
turistajelzések a völgyön felfele, de a gyors menetelésnek köszönhetően hamar
elértem a gleccser aljából induló meredek kapaszkodót. Itt találkoztam két
turistával, akik lefele jöttek, figyelmeztettek, hogy 1-2 órán belül esni fog
az eső. Erről tudomásom volt és felfogadtam, ha rosszabbodik a helyzet, akkor
visszafordulok.
Megpillanthattam a meredek szakaszt amely előttem állt. Kb 100 m szint
kimászást igényelt a meredek havas terepen, illetve még ugyanannyit sziklán,
ahol vasalt út volt kiépítve. A havas emelkedőn a jégcsákány segítségével hamar
felmásztam. Itt a hó és a szikla találkozásánál megint találkoztam két emberrel
akik lefele óvatosan ereszkedtek. Láthattam, hogy hágóvas nélkül veszélyes
lenne az ereszkedés. Folytattam a mászást most már a vasalt út mentén a sziklás
terepen. Nem éreztem szükségét, hogy feltegyem a hámot és a biztosítóeszközt,
az út nem tűnt nehéznek. Így is volt, hamarosan a „Kővé vált emberek” nevű
sziklacsoport mellett álltam a gerincen (Steinerne Mannln – 3153 m / 12,00 h).
Sajnos csak a hatalmas sziklaalakzatot láttam egyebet semmit. Miután jól
kifújtam magam, indultam jobbra a gerincen a csúcs felé. Ismét hatalmas
sziklákon kellett ugrándozni, de ezt nagyon élveztem. A terep most már hova
tovább egyre lankásabb lett. Nagyon gyorsan haladtam, versenyfutás volt az
időjárás ellen. A gerinc elég hosszúnak tűnt, főleg nem is láthattam hol a
csúcs. Az irányban azért biztos voltam, az eltévedés veszélye nem fenyegetett
ködben sem. Aztán hamarosan egy keskeny gerincrészlet után megpillantottam a
csúcskeresztet. A szél itt nagyon fújt, sokat nem is akartam időzni (3360 m /
12,50 h). Kb 20-30 másodperc erejéig a felhők is elszálltak, így lehetőségem
akadt a gyors fotózásra. Nem is kellett nekem több, megköszöntem az Istennek,
hogy ha rövid időre is, de a csúcsról letekinthettem.
Az erős szél aztán nem engedett, hogy időzzek odafent, de nem is volt
szándékomban. Indultam is vissza a hatalmas köveken a nyereg felé, majd
következett a sziklás ereszkedő. A havas terepen a jégcsákány és hágóvas
segítségével nem kellett annyira óvatóskodnom, mint az előttem levők. Aztán
leérve a völgybe, csak a lépéseimre kellett figyeljek komolyabban a hatalmas
köveken ugrándozva. A felhők valamelyest felszálltak, így lehetőségem volt
szétnézni a környéken. Visszatértem a Giessener menedékházhoz, ahol egy jó
pohár borvizet és egy pihenőt engedtem meg magamnak (2215 m / 14,30 – 15,00 h).
Innen már csak egy nagyon gyors ereszkedő választott el a tó mellett várakozó
autóig (1670 m / 15,45 h).
Fotók:
