Sepsibükszád környéke, jan 21

Kellemes séta, csúszkálás a befagyott állóvizek jegén, termálvíz feltörésének megfigyelése, finom borvizek kóstolása....nagyjából így lehetne jellemezni egy röpke Sepsibükszád környéki kirándulás “receptjét”.

2024 január 21-én vasárnap a fent említett település vasútállomásának közeléből indultunk a Fenyőfarki-borvíz irányába. Ahogyan kiemelkedtünk az Olt-folyó mély medréből, kitárult mindenfelé a táj. Menetirányunkban a Hargita-hegység utolsó kiemelkedéseit figyeltük, a látványos Nagy Murgó zárta a látóhatárt. Ha megfordultunk, akkor a Bodoki-havasok északi gerince és az alatta elterülő Sepsibükszád látványa fogadott. Az északi gerinc leglátványosabb részét a Torjai-hágó, tőle jobbra a Burdé-tető és balra a Kőmöge jelentette. Ugyanakkor menetközben karnyújtásnyira volt a Csomád tömbje, amely sejtelmesen emelkedett ki a délelőtti ködből és természetesen nem hagyható ki az Alsó Sólyomkő hegyes sziklája sem.

A borvízhez tartó utunkon befagyott állóvizeket találtunk, amelyek jegén csúszkálni lehetett. Későbbiekben egy esztena közelében jártunk, ahol a sok kutya épp csak üdvözölt, nem a veszedelmes oldalaikat mutatták. Rövid időn belül a Fenyőfarki borvízből ittunk és a napsütésben elfogyasztottuk elemózsiánkat.

Egy nehezen megtalált ösvényen, erdőn keresztül jutottunk el a Mikes család tulajdonában levő Dobricai vadászházhoz, ahol egy kis pihenőt tartottunk a kellemes időben. Továbbá lejöttünk az Alsó Sólyomkő tövéhez, itt egy jókora jégen élveztük csúszkálással az élet apró örömeit. Balról kerültük meg a hegyes sziklát, leereszkedtünk az Olt medrébe és a szabad termálvizet kerestük fel. Kezdtem is bánni a fürdőruha hiányát. Útvonalunk utolsó szakasza az Alsó Sólyomkő alatt vezetett el, nagyon sok befagyott állóvizek jegén keresztül értünk vissza kiindulópontunkhoz.

Fotók itt

Hargita-hegység északi része, jan 13-14

Jóformán felfedező túrának is számíthatom az elmúlt hétvégi kiruccanást, amely 2024 január 13-14 között zajlott le. Célunk két nap alatt lejárni Marosfőről az Osztoros kráterig, majd tovább a főgerincen a Fertő nyeregig és lejutni Csíkmadarasra. Az időjárás normálisan téliesnek ígérkezett az előrejelzések szerint, ezért elindultunk a kétnapos kalandra.

Vonattal jutottunk el Csíkszentdomokosig, ahonnan Zozó barátom autójával elvitt a marosfői kiindulópontunkig, éspedig a Fészek panzió kapujáig. Ezúttal is köszönöm az autós szállítást, nagyon sokat segített a túránk véghezviteléhez. Havas táj fogadott az indulásnál, habár a hó vastagsága nem a január közepén megszokott hangulatot tükrözte (820 m / 10,45 h). Egy kétarasznyi széles csermelyen léptünk át, ez nem volt más mint az a Maros, amely jóval később Szegednél a Tiszába ömlik. Zsókok patakán mendegélünk felfele, majd egy kis kunyhónál jobbra térünk. Itt jóformán a szintet tartjuk, tehát menés közben is úgymond megpihenhetünk. A kék kereszt turistajelzést hiába keressük, hiszen az nagy ritkán bukkant fel. A hagyományos- és digitális térképeket követtük, ezek nélkül még véletlenül sem jutottunk volna el aznapi célunkba. Egy rövid ereszkedő után, egy óriási tisztáson a Jenőfalvi nyeregbe érünk, ahol kereszteztük a Mária utat (945 m / 12,45 h).

Kutatjuk utunk további szakaszát az Osztoros felé. A Borkút- és az Osztoros patakok közötti mellékgericen gyalogolunk felfele, immár jelentősebb mennyiségű hóban. Semmi nyom előttünk, csak egy szekérútnyi széles ösvény amelyet követünk. Lazán emelkedünk egyre magasabbra, egyáltalán nem megerőltető módon. Igaz a hátizsákok súlya jóval megnehezítette a túránk kimenetelét. Kényelmes útszakaszunkat megtörte jónéhány kidőlt fenyőfa, amelyeket ki kellett kerülnünk, vagy át kellett másznunk. Emiatt a helyes utunkból is kitértünk, jelzés hiányában néhányszor rossz ösvényt választottunk a továbbhaladásra. Szerencsére mindvégig résen voltunk, a térképek segítségével tévelygéseink nem tartottak sokáig. Egyszerűen semmi esélyünk nem lettek volna ezek segítsége nélkül.

Felérünk az Osztoros-kráter szélére, igazi téli körülmények között (1340 m / 15,10 h). Kisebb tisztásokat hosszában szeltünk át, itt térdig érő havat is kellett taposnunk. Nagyon lelassult az előrehaladásunk emiatt, de legalább jó úton voltunk. A kráter szélén törtük a havat, elhaladunk az Osztoros fenyőfával borított teteje alatt, majd két útkereszteződést is magunk mögött hagyunk. Ezek csak a digitális térképen voltak feltüntetve, a hagyományosan nem. Izgalmas útvonalnak néztünk elébe, főleg a sötétség is rohamosan közeledett.

Egy ereszkedő után elérjük a kék sávval jelzett főgerinc útvonalat. Kissé fellélegeztünk, hiszen a jobb minőségű turistajelzésekben reménykedtünk. Hála Istennek így is történt, a szombati útvonalunk utolsó szakaszán nagyon jól tudtuk követni a kék sáv jelzést. Ez némileg felgyorsította az előrehaladásunkat, de már így is nagyon szürkülödött.

Megérkezünk az Ördög-tó lápvidékéhez, ahol picit megpihentünk. Idő szűkében meg sem látogattuk a közelben levő borvizet, inkább igyekeztünk tovább megkeresni az éjszakai szállásunkat. Egy nagy tisztáson ért utol a sötétség, ahonnan már fejlámpa fényénél haladtunk tovább. A széles ösvényt jól tudtuk követni, azonban a nagy hó igen lelassította az előrehaladást. Lassan de biztosan kiérünk a Hídlás pusztára. Az erdőből kiérve erős szél fogadott, a lámpánk erős fényénél kutattunk a kis menedékhely után. Nagy megkönnyebbülés ért bennünket a menedékhely látványa során, gyorsan beléptünk a hegyimentők által épített kis faházikóba. Ezzel véget ért szerencsésen a szombati útvonalunk bejárása, amely 18 km-t foglalt magába (1270 m / 18,10 h).

Jókedvűen telt az esténk, habár a benti hőmérséklet sem igazán merészkedett a fagypont fölé, ezért egy fagyasztóláda egyes fokozataként jellemztük a körülményeket. Igaz ez jóval kellemesebb volt, mint a kinti mínusz tizenvalahány fok, erős széllel körítésként. Gázégővel meleg vacsorát fogyasztottunk, majd hálózsákos alvás következett.

Vasárnap reggel fél 6-kor ébredtünk, még világosság előtt nekiálltunk melegételt és teát készíteni. Amire kivirradt, teljesen elkészültünk az indulásra. Borongós időjárásban volt részünk, de a szél mintha nem volt annyira erős mint az előző este. Gondosan becsuktuk a házikó ajtaját és elindultunk dél irányba a Fertő-tető felé (1270 m / 8,00 h). Széles szekérutat követtünk kitartóan felfele. A kék sáv jelzés ezen a szakaszon elég hiányos volt, habár az eltévedés veszélye nem állt fenn. Nagyon lassan tudtunk felfele haladni, többnyire térdig érő-, vagy annál is mélyebb hóban. Óránként alig egy kilométer volt a teljesítényünk, szerencsére a csúcsig a távolság alig 3 km-t jelentett. Lépésről lépésre, szép lassan, de elértük a Fertő-tető alatti nyerget (1570 m / 10,45 h). A csúcsra nem vezet fel a jelzés, gondolom a sűrű fákkal benőtt tető miatt. A szél elég erősen fújt, a fellegeket szállította nagy sebességgel. Közben volt némi kilátás a Madarasi Hargita irányába, de annak tetejét nem láthattuk. Jókora ereszkedő következett a Fertő nyeregig. Hamarosan egy négykerekű nyomát fedeztük fel, ennek köszönhetően felszusszantunk, hiszen a nagy hó törésének munkája befejeződött. Kényelmesen jutottunk le a nyeregbe, ahol megérdemelt teánkat elfogyasztottuk és némi pihenőt is megengedtünk magunknak (1310 m / 11,20 – 11,30 h).

A nyeregből erdőkitermelő út vezetett le a Nagymadaras patakán keresztül egészen Csíkmadarasra. Még 16 km választott el a vasútállomástól, azonban dolgunk jóval könnyebb lett a kényelmes lejtős út miatt. Autók nyomában lépkedtünk, ez jelentősen felgyorsította eddigi gyaloglási sebességünket. Egyre lennebb érve a hó is kezdett vékonyodni, inkább jeges utat kellett elővigyázatossággal taposnunk. Az idő elteltével a hátizsákok is egyre jobban húzták vállainkat, pont jókor érkeztünk a Szederjes-borvíz pihenőhelyéhez, ahol 10 percet megengedtünk magunknak lazulni (950 m / 13,20 – 13,30 h). Finom és nem túl hideg borvizet ittunk.

Folytattuk gyaloglásunkat Csíkmadaras felé, elhagyunk egy kőbányát, majd kiérünk a keskeny völgyből a napsütötte oldalon. Ekkor a hátunk mögött megállt egy bácsi a kisfiával, aki felajánlotta, hogy bevisz a vasútállomásig. Kis autójába bepréselődtünk, így az utolsó 7 km-t alig néhány perc alatt tettük meg. Ennek köszönhetően pontosan a korábbi vonatot is elértük. Véget ért kétnapos kalandozásunk a Hargita-hegység északi részének vadonjában, szép téli körülmények között és igazi élményekkel dúsítva (700 m / 14,05 h).

Fotók itt

Nagykőhavas-túra, jan 6

Jóformán minden év elején ellátogatok e számomra oly kedves hegységbe, ez évben sem tettem másként. Négyen indultunk, január elejéhez képest túlzottan kellemes időben a Malomdomboktól (700 m / 9,15 h). Inkább késő őszi tájkép vetítődött elénkbe, csak az előttünk álló magashegy teteje fehérlett, de az sem meggyőzően.

Sárga sáv útvonalat követtük a Sipoly-völgy mentén, majd a lezárt Hétlétrás szakadékot piros ponton kikerülve, fennebb ismét visszakerültünk az eredeti sárga jelzésbe. A meredek köves szakaszon nem siettünk, inkább élveztük a gyakori pihenőket. Egyre fennebb az ösvény kezdett jegessé válni és biza aki nem rendelkezett ezekkel a bizonyos “körmökkel”, annak fura módon – akár mókásan – sikerült feljutnia a menedékház előtti tisztásra. Viszonylag lezser forgalom volt az EKE-menedékház előtti téren, mi épp bementünk a kellemes hangulatú ebédlőbe, ahol csendes környezet fogadott. Néhány turista fogyasztotta elemózsiájukat, mi is ezzel a foglalkozással ütöttük el elkövetkező óránkat (1630 m / 12,40 – 13,45 h).

A menedékház melletti szamarakat meglátogatva indultunk neki a Nagykőhavas csúcsa felé. Itt a táj már télieshez hasonlított, a hó vastagsága is jelentős volt a kialakított ösvény mellett. Kimentünk a hegy gerincére, majd egy könnyű séta után elértük a legmagasabb pontot (1843 m / 15,00 – 15,30 h). Fantasztikus kilátásban volt részünk a magas felhőplafonnak köszönhetően. Északra a központi Hargita, a Csíki-havasok és a Nemere is látszott. Nyugatra a Fogarasi-havasok részlete zárta a panorámát. Keletre a Háromszéki havasokig és a Pintillőig szemléltük a tájat. Délre a Bucsecs hatalmas sziklatömbje és a Báj-havas látványa kényeztetett bennünket.

Jól megültük magunkat a csúcson, azon vettük észre magunkat, hogy igyekeznünk kell lefele mivel rohamosan érkezik a sötétedés. Lefele való utunk nagyon mókásan telt, mivel jóformán csúszkálva értünk vissza a menedékházhoz. Rövid szusszanás után a családi úton indultunk, amelyen szintén folytattuk a jóhangulatú és ugyanakkor gyors ereszkedést. A tisztás alatti forrásnál teljesen eltűnt a hó, így maradtunk a szapora lépéseknél. Az utunk utolsó szakaszán már nagyon beszürkült, de így is jól tudtuk követni a széles utat. A természetes fényt utolsó pillanatáig használtuk és ezzel meg is érkeztünk a túránk végcéljához, a Malomdombokhoz (700 m / 17,45 h).

Fotók itt