Csodálatos márciusi reggelen indultunk útnak a Kalinderu sípálya aljából
(900 m / 6,30 h). Heten vettünk részt a túrán, ezen kívül még volt két barátunk
akik párban gyors tempóban járták le előttünk az egész útvonalat.
A 4-es felvonóoszlop után jobbra bementünk az erdőbe. Régi nyomokat véltünk
felfedezni, úgyhogy nem izgultunk a völgy megtalálása ügyében. Nem hivatalos
piros keresztek is vannak festve a fenyőfákon egészen a szárazvölgy beindulásáig.
Hamarosan megérkeztünk a völgybe, amelynek az alsó részén egy lavina nyomát
láthattuk. Megkezdtük a felfele menetelt. Nem volt a legegyszerűbb ezeken a
kővé fagyott hógörgetegeken járkálni, de friss erőnlétünknek köszönhetően nem
okozhatott problémát.
Rövid időn belül sikerült is kijutnunk ebből a szakaszból
és következett az a fajta terep, amit mi nagyon de nagyon szeretünk. Hágóvassal
és jegcsákánnyal lazán haladtunk felfele, minden lépés érzékelhetően egyre
magasabbra „lendített” bennünket. A Nap egyre magasabbra járt, jól
megvilágította az előttünk magasodó sziklákat és a fejünk fölött tornyosuló
Caraiman vaskeresztjét. Nyáron az útvonal tele van tűzdelve szöktetőkkel, most
mintha mozgólépcsővel haladtunk volna felfele, persze saját erőnket igénybe
véve. Elhagytuk balra a Zangur-völgy bejáratát (1750 m / 8,15 h), mi folytattuk
tovább egyre meredekebb terepen. Egy félig-meddig napsütötte helyen aztán
megálltunk pihenni és reggelizni.
A pihenő után folytattuk Elődék után mászást a kémények felé. Balra
elhagytuk a Halottak-völgye (Mortului) bejáratát és egyenesen a kémények felé
másztunk. A kémények nagyrésze hó alatt volt, épp az utolsó szakaszon kellett
jól nekiviselkedni a csupasz szikláknak. A két barátunkat annyira utolértük,
hogy láthattuk hogyan küzdik le az előttük álló nehézségeket. Ismerve Előd
barátunk jó hegymászó képességét, máris tudtuk, hogy egyáltalán nem lesz könnyű
dolgunk. Egy kötelünk volt hét személyre és nagyon kevés biztosítási pont. A
szegek zöme mind a hó alatt volt. A módszer a következő volt: a szöktetőknél
biztosítottam Robi barátunkat, míg ő kimászott a legkényesebb helyeken. Az
előttünk levők akaratuk ellenére zudították a havat lefele, amely a
szöktetőknél úgy nézett ki mint egy fehér vízesés. Ilyen körülmények között
mászta ki Robi az alsó szöktetőt. A felsőnél már ez a probléma nem adódott, de
ott nagyon kitett részt kellett magunk után hagynunk. Minden szöktető után Robi
biztosított mindenkit külön-külön, ez rengeteg időt vett fel. Szeróval ketten
hátul rendesen jól megfagytunk. De hát ez van.
Amire mindenki kimászott a
Caraiman keresztig, addig Elődék a Fehérüvölgyön már Busteniből telefonáltak.
Az utolsó 100 m kb 3-4 órát vett fel, igaz a fő dolog a biztonság volt, ami
persze lassítja a tempót. Na de boldogok voltuk amikor kiértünk és
elfogyaszthattuk jólmegérdemelt ebédünket, közben a napsugarakkal kényeztettük
magunkat (2280 m / 14,10 – 15,00 h).
Csoportkép készítése után sétaút következett.
Felmásztunk a 2384 m magas
Caraiman-csúcsra, majd a Fehér-völgy bejáratához igyekeztünk. A völgyön gyorsan
haladtunk lefele, féleg amikor a gatyafék módszert is bevetettük.
Ilyen módon
hamarosan a La Verdeata tisztásra értünk, ahonnan erdei ösvényen
ereszkedhettünk tovább. Itt már lekapcsolhattunk magunkról mindenféle felszerelést,
majd egy jó séta után lazán és jókedvűen érkeztünk meg Bustenibe (900 m / 17,15
h).
Köszönet minden résztvevőnek e csodálatos túráért, főleg Robi barátunknak
aki kisegített a nehéz helyzetekben.
Fotók:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése