Április 17-18-19, szerda-péntek sok ember számára egyszerű hétköznapok
voltak. Nekem azonban nem, sőt ünnepnapoknak is tekinthetem, hiszen részt
vehettem egy gyönyörű Fogaras-túrán a Hazajáró csapatával.
Szerda délelőtt találkoztunk Viktóriavárosban, pontosan egy forgatásról
jöttek Kis- és Nagy Sinkről. Aztán amíg kimentünk az indulási pontunkhoz és
amíg készen voltunk az indulásra pontosan dél lett. A Nap magasan az égen állt,
kellemes időben volt részünk. Az időjárás a legszebb oldalát mutatta nekünk
mindhárom nap, nagyon meglehettünk elégedve.
Az első nap a piros háromszög jelzésen indultunk fel a Torony menedékház
irányába. Az erdőkitermelő út eleje katasztrófális volt az erdőkitermelések
miatt. Bokáig érő sárban caplattunk előre, szerencsénkre már indulásnál
felvettük a műanyagbakancsainkat, így aztán nem adtunk nagy jelentőséget a
dagasztásnak. Az erdőkitermelő utat elhagyva az ösvényen már sokkal
kényelmesebb volt a haladás, igazi tavaszi időben volt részünk madárdalokkal
fűszerezve. A szerpentines ösvény enyhítette az előrehaladás nehézségeit, majd
a Podragu-völgybe érve jelzésünk már határozottabban vezetett a Torony
menedékház felé. Folyamatos, de nem gyors iramban értük el az 1520 m-en
található menedékházat, délután fél 4 táján. A napsugarakat kihasználva gyorsan
bekajáltam, közben lassan mindenki megérkezett. A forgatócsoport minden kis
„ablakot” kihasznált a fák között és filmre vették.
Az igazi filmezés aztán innen kezdődött, hiszen kijöttünk az erdőhatár
fölé. Zavartalanul mutogatta a hegység magát, mi csak ámulhattunk-bámulhattunk,
ahogyan a nőket szokták bámulni a kifutón.
Pihenő és ismerkedések után kellett útnak indulni, hiszen már délután 5 óra
is elmúlt és a mai célunk felérkezni a Podragu menedékház melletti
menedékhelyre. A Hazajáró csapatán kívül ketten voltak Nagyváradról, ketten
Székelyudvarhelyről és ketten Háromszékről. A téli úton mentünk fel, eleinte
kevés volt a hó, majd ahogyan haladtunk felfele, egyenes arányban nőtt ennek
vastagsága. Szerencsére csak helyenként süppedtünk bele jobban, úgyhogy az első
nap nem tartogatott számunkra nagy meglepetést ami a havat illeti. Az
előrehaladás lassú volt, hiszen a stáb minden pillanatot kihasznált amikor úgy
látta, hogy ezt lencsevégre kell kapni. Na de ezt nem is búsultuk, legalább
addig is pihentünk.
A Podragu-katlanban igazi téli tájkép fogadott. Körös-körül a hegyek
csúcsai is hófehérek voltak, cukorsüveg-hegyekhez lehetett hasonlítani.
Közeledett a sötétség, de mi is minden pillanatot kihasználtuk, hogy e tájat
fotózhassuk. Hiszen ezen a télen ez volt az első alkalom, amikor hosszan tartó
jó időjárást lehetett kifogni a magashegyen. Este 8 órára érkeztünk a 2135 m
magasan található Podragu menedékhelyre. Itt a pihenés azzal kezdődött, hogy
két szobából a havat ki kellett hányni, szerencse Szabi hólapátjával. A
hóhányás befejeztével be is sötétedett, elfoglalta mindenki a maga helyét és
nyugovóra tértünk. Éjszaka nem volt hideg, kb minusz 5 fok, így már az sem
zavart, hogy az ajtó nem csukódik a menedékhelyen. Nyugodalmas éjszakában volt
részünk.
Másnap magashegyi túrázáshoz megfelelő reggelre ébredtünk. Fél 7 környékén
volt az ébresztő, majd következett a reggelizés és utoljára a hálózsákból való
kikecmeredés. Gyorsan összepakoltunk és már 8 óra magasságában el is hagytuk a
Podragu menedéket. A viszonylag kemény hóban jól haladtunk, főleg a gerincre
való kimászáskor jól haraptak a hágóvasak. Közvetlen a gerincre való kilépés
előtt egy kisebb hópárkány zárta utunkat. Itt Gyuri túravezetőnk mászott ki
először, majd segített mindenkinek a továbbiakban. Szerencsésen felértünk a
Podragu nyeregbe, 2310 m-re. Már megpillanthattuk a mai nap célpontját is a
Moldoveanu csúcsot.
Egy-egy rövid interjú után tovább is álltunk, folytatva utunkat kelet felé
a gerincen. Mivel a Nap kezdett egyre magasabbra hágni, jobbnak láttuk nem
követni a nyári ösvényen levő túrajeleket, inkább a téli útvonalat – a
többnyire matematikai gerincen való előrehaladást – választva. Ez persze több
erőnlétet követelt, hiszen jópár 2400 m fölötti csúcsra kellett felmászni. Na
de időnk volt bőven, az időjárás velünk tartott, a napi útvonal sem volt
hosszú, úgyhogy aggodalomra nem volt ok.
Először is a Tărîţa csúcsra másztunk fel. Ahogyan
emelkedtünk, egyre jobban terült elénk a Fogaras gerincének csodálatos
látványa. Nyugatra az impozáns Mircii és Nagy Árpás csúcsok magasodtak. Fentről
már elénk tárult kelet irányban a híres „háztető”, a Vistea-Moldoveanu gerinc.
Ez egész nap mutogatta magát, gyakran került is lencsevégre. Ezután a
Corabia-csúcs kimászása következett. Problémák nem adódtak a kimászáskor, mivel
nyugati oldalon még a Nap nem ért erőteljesen. Azonban ereszkedéskor és csúcsok
közötti gerincrészletek átmászásakor már rossz minőségű hóban haladhattunk. A
Nap jól átsütötte a hóréteget, így aztán a lépéseinknél nagyon oda kellett
figyelni, mikor is szakad be alattunk. Főleg Gyurinak kellett nagyon
elővigyázatosnak lennie, ő ment elől. De az utána következők sem szabadultak,
hiszen a már meglevő nyom sem volt biztonságos. Sokszor egyik-másik lábunk
teljesen eltűnt egy nagy lyukba. Ilyen volt a Nagy Ucsa-csúcs és gerincrészlet
térsége. A gerinc összeszűkül, több helyen kitett. A lavinaveszélyt
minimalizáltuk, igyekeztünk minél jobban a gerinc közelében lenni. Igaz arra is
kellett ügyelnünk, hogy a túlsó északi oldalon hatalmas hópárkányok csüngtek.
Ezekre sem szabadott rálépni. Ezen a részen nekem is volt egy szerencsétlen
lépésem, egy szikláról léptem le és pontosan derékig tűntem el a hóban. Ezzel
nem is lett volna semmi baj, csak utána éreztem, hogy a bal térdemmel valami
nincs rendben. A nap hátralevő részén nem is zavart, mentem rendesen, csak este
fájt jobban.
A Nagy Ucsa után megszabadultunk a rossz hótól. Áttraverzátuk a Kis
Ucsa-csúcs alatt. Nem láttuk értelmét a kimászásának, mivel a hó minősége
megengedte a traverzálást.. Innen aztán egy utolsó nagy emelkedő következett a
Nagy Vist 2527 m magas csúcsára. Szép lassan, filmezéssel egybekötve hamarosan
üdvözölhettük egymást odafent. Pihenő után csomag nélkül indultunk a „háztető”
egyik sarkából a másikba, vagyis a 2544 m magas Moldoveanu irányába. Az éles
gerinc nem tartogatott meglepetést számunkra, sőt egészen egyszerű volt a téli
útvonal. Éppen az egyensúlyunkat kellett megőrizni, más akadály nem gördült
elénkbe. A Moldoveanura való érkezés is filmezve volt, itt aztán több
csoportkép, interjú is készült. Jól elnyújtottuk a fent tartózkodást, sietségre
nem volt ok, mivel alattunk már láthattuk esti menedékünket a Vist nyeregben.
Visszatértünk a Nagy Vist-csúcsra, majd egy nagyon meredek ereszkedő után
megérkeztünk a 2310 m magasságban található menedékhelyhez. Késő délután volt,
tehát készülődtünk a pihenéshez. Evés közben előkerült egy kis szilvórium,
illetve Unikum is, amelyet nagy előszeretettel fogyaszthattunk. Az este
beszélgetésekkel telt, most már egy térségben aludhatott az egész csapat. Jó
poénok csattantak el, mint ahogy fiúk között szokás, illetve mesélhettünk az eddigi
kalandjainkról is.
Harmadnapra is szép reggelre ébredtünk. Nekem nem volt valami pihentető az
éjszaka, mivel fordulnom is nehéz volt a térdem miatt. Evés után pakoltunk is
irány lefele a Nagy Vist völgyön. A hóval feltelt völgy felső része volt a legmeredekebb.
Nekem elég kínos volt a fájós térdem miatt. Kitaláltam, ha háttal megyek akkor
nincs semmi probléma, csak egy kicsit lassabban ereszkedek. Na így is volt és a
600 m szintkülönbségű lejtő felét hátrafele tettem meg. De legalább nem kellett
sziszegjek a fájdalomtól. Amikor a lejtő enyhült mehettem rendesen, csak elég
lassan haladtam, ami bosszantott. A lejtő aljában aztán Cosmin barátom elővett
valami gyógyszereket, annak bevétele után elmúlt minden fájdalom és a völgyön
már szaladgálhattam. Na de örvendtem, hogy nem lehet nagy baj, úgyhogy
élvezhettem tovább a túrázást. A völgy alján, az erdőhatár szélén a hó is el
volt olvadva, már nyári kondíciók között menetelhettünk. Jól esett az első
forrásból inni a vizet, a társaság megelégelte a fent fogyasztott hólevet. Az
erdőben való ereszkedés problémamentes volt, el is értük az erdőkitermelő út
végét, ahol már várt ránk barátunk a mikrobusszal. Hát ez nagyon jó érzés volt,
tudtuk, hogy a meglevő hosszú kilométereket nem kell legyalogolnunk műanyagbakancsban.
Aztán amikor előkerültek a jó hideg sörök, az már csak a hab volt a tortán.
Itt még nem ért véget a Hazajárókkal való kirándulásunk, hiszen elautóztunk
Alsó Szombatfalvára, ahol lehetőség volt megnézni a lipicai ménest. Mindezek
után búcsúzott a csapat, mindenki ment a saját útjára. Én személy szerint
nagyon kedves emberekkel ismerkedhettem meg ami a Hazajáró csapatát illeti.
Örvendek, hogy Oszival is találkozhattam, már egy jó féléve ezt a túrát
tervezgettük, csak az időjárás nem volt megfelelő. De megérte várni, hiszen
majd mindenki végignézheti a Duna TV-ben a kalandunkat május 12-én.
Végezetül köszönöm Oszi barátságodat, köszönöm Hazajáró csapatának. És
hiszem, hogy ez csak a kezdet volt!
Fotók:
