Fogarasban a Hazajárókkal

Április 17-18-19, szerda-péntek sok ember számára egyszerű hétköznapok voltak. Nekem azonban nem, sőt ünnepnapoknak is tekinthetem, hiszen részt vehettem egy gyönyörű Fogaras-túrán a Hazajáró csapatával.

Szerda délelőtt találkoztunk Viktóriavárosban, pontosan egy forgatásról jöttek Kis- és Nagy Sinkről. Aztán amíg kimentünk az indulási pontunkhoz és amíg készen voltunk az indulásra pontosan dél lett. A Nap magasan az égen állt, kellemes időben volt részünk. Az időjárás a legszebb oldalát mutatta nekünk mindhárom nap, nagyon meglehettünk elégedve.

Az első nap a piros háromszög jelzésen indultunk fel a Torony menedékház irányába. Az erdőkitermelő út eleje katasztrófális volt az erdőkitermelések miatt. Bokáig érő sárban caplattunk előre, szerencsénkre már indulásnál felvettük a műanyagbakancsainkat, így aztán nem adtunk nagy jelentőséget a dagasztásnak. Az erdőkitermelő utat elhagyva az ösvényen már sokkal kényelmesebb volt a haladás, igazi tavaszi időben volt részünk madárdalokkal fűszerezve. A szerpentines ösvény enyhítette az előrehaladás nehézségeit, majd a Podragu-völgybe érve jelzésünk már határozottabban vezetett a Torony menedékház felé. Folyamatos, de nem gyors iramban értük el az 1520 m-en található menedékházat, délután fél 4 táján. A napsugarakat kihasználva gyorsan bekajáltam, közben lassan mindenki megérkezett. A forgatócsoport minden kis „ablakot” kihasznált a fák között és filmre vették.

Az igazi filmezés aztán innen kezdődött, hiszen kijöttünk az erdőhatár fölé. Zavartalanul mutogatta a hegység magát, mi csak ámulhattunk-bámulhattunk, ahogyan a nőket szokták bámulni a kifutón.

Pihenő és ismerkedések után kellett útnak indulni, hiszen már délután 5 óra is elmúlt és a mai célunk felérkezni a Podragu menedékház melletti menedékhelyre. A Hazajáró csapatán kívül ketten voltak Nagyváradról, ketten Székelyudvarhelyről és ketten Háromszékről. A téli úton mentünk fel, eleinte kevés volt a hó, majd ahogyan haladtunk felfele, egyenes arányban nőtt ennek vastagsága. Szerencsére csak helyenként süppedtünk bele jobban, úgyhogy az első nap nem tartogatott számunkra nagy meglepetést ami a havat illeti. Az előrehaladás lassú volt, hiszen a stáb minden pillanatot kihasznált amikor úgy látta, hogy ezt lencsevégre kell kapni. Na de ezt nem is búsultuk, legalább addig is pihentünk.

A Podragu-katlanban igazi téli tájkép fogadott. Körös-körül a hegyek csúcsai is hófehérek voltak, cukorsüveg-hegyekhez lehetett hasonlítani. Közeledett a sötétség, de mi is minden pillanatot kihasználtuk, hogy e tájat fotózhassuk. Hiszen ezen a télen ez volt az első alkalom, amikor hosszan tartó jó időjárást lehetett kifogni a magashegyen. Este 8 órára érkeztünk a 2135 m magasan található Podragu menedékhelyre. Itt a pihenés azzal kezdődött, hogy két szobából a havat ki kellett hányni, szerencse Szabi hólapátjával. A hóhányás befejeztével be is sötétedett, elfoglalta mindenki a maga helyét és nyugovóra tértünk. Éjszaka nem volt hideg, kb minusz 5 fok, így már az sem zavart, hogy az ajtó nem csukódik a menedékhelyen. Nyugodalmas éjszakában volt részünk.

Másnap magashegyi túrázáshoz megfelelő reggelre ébredtünk. Fél 7 környékén volt az ébresztő, majd következett a reggelizés és utoljára a hálózsákból való kikecmeredés. Gyorsan összepakoltunk és már 8 óra magasságában el is hagytuk a Podragu menedéket. A viszonylag kemény hóban jól haladtunk, főleg a gerincre való kimászáskor jól haraptak a hágóvasak. Közvetlen a gerincre való kilépés előtt egy kisebb hópárkány zárta utunkat. Itt Gyuri túravezetőnk mászott ki először, majd segített mindenkinek a továbbiakban. Szerencsésen felértünk a Podragu nyeregbe, 2310 m-re. Már megpillanthattuk a mai nap célpontját is a Moldoveanu csúcsot.

Egy-egy rövid interjú után tovább is álltunk, folytatva utunkat kelet felé a gerincen. Mivel a Nap kezdett egyre magasabbra hágni, jobbnak láttuk nem követni a nyári ösvényen levő túrajeleket, inkább a téli útvonalat – a többnyire matematikai gerincen való előrehaladást – választva. Ez persze több erőnlétet követelt, hiszen jópár 2400 m fölötti csúcsra kellett felmászni. Na de időnk volt bőven, az időjárás velünk tartott, a napi útvonal sem volt hosszú, úgyhogy aggodalomra nem volt ok.

Először is a Tărîţa csúcsra másztunk fel. Ahogyan emelkedtünk, egyre jobban terült elénk a Fogaras gerincének csodálatos látványa. Nyugatra az impozáns Mircii és Nagy Árpás csúcsok magasodtak. Fentről már elénk tárult kelet irányban a híres „háztető”, a Vistea-Moldoveanu gerinc. Ez egész nap mutogatta magát, gyakran került is lencsevégre. Ezután a Corabia-csúcs kimászása következett. Problémák nem adódtak a kimászáskor, mivel nyugati oldalon még a Nap nem ért erőteljesen. Azonban ereszkedéskor és csúcsok közötti gerincrészletek átmászásakor már rossz minőségű hóban haladhattunk. A Nap jól átsütötte a hóréteget, így aztán a lépéseinknél nagyon oda kellett figyelni, mikor is szakad be alattunk. Főleg Gyurinak kellett nagyon elővigyázatosnak lennie, ő ment elől. De az utána következők sem szabadultak, hiszen a már meglevő nyom sem volt biztonságos. Sokszor egyik-másik lábunk teljesen eltűnt egy nagy lyukba. Ilyen volt a Nagy Ucsa-csúcs és gerincrészlet térsége. A gerinc összeszűkül, több helyen kitett. A lavinaveszélyt minimalizáltuk, igyekeztünk minél jobban a gerinc közelében lenni. Igaz arra is kellett ügyelnünk, hogy a túlsó északi oldalon hatalmas hópárkányok csüngtek. Ezekre sem szabadott rálépni. Ezen a részen nekem is volt egy szerencsétlen lépésem, egy szikláról léptem le és pontosan derékig tűntem el a hóban. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csak utána éreztem, hogy a bal térdemmel valami nincs rendben. A nap hátralevő részén nem is zavart, mentem rendesen, csak este fájt jobban.

A Nagy Ucsa után megszabadultunk a rossz hótól. Áttraverzátuk a Kis Ucsa-csúcs alatt. Nem láttuk értelmét a kimászásának, mivel a hó minősége megengedte a traverzálást.. Innen aztán egy utolsó nagy emelkedő következett a Nagy Vist 2527 m magas csúcsára. Szép lassan, filmezéssel egybekötve hamarosan üdvözölhettük egymást odafent. Pihenő után csomag nélkül indultunk a „háztető” egyik sarkából a másikba, vagyis a 2544 m magas Moldoveanu irányába. Az éles gerinc nem tartogatott meglepetést számunkra, sőt egészen egyszerű volt a téli útvonal. Éppen az egyensúlyunkat kellett megőrizni, más akadály nem gördült elénkbe. A Moldoveanura való érkezés is filmezve volt, itt aztán több csoportkép, interjú is készült. Jól elnyújtottuk a fent tartózkodást, sietségre nem volt ok, mivel alattunk már láthattuk esti menedékünket a Vist nyeregben.

Visszatértünk a Nagy Vist-csúcsra, majd egy nagyon meredek ereszkedő után megérkeztünk a 2310 m magasságban található menedékhelyhez. Késő délután volt, tehát készülődtünk a pihenéshez. Evés közben előkerült egy kis szilvórium, illetve Unikum is, amelyet nagy előszeretettel fogyaszthattunk. Az este beszélgetésekkel telt, most már egy térségben aludhatott az egész csapat. Jó poénok csattantak el, mint ahogy fiúk között szokás, illetve mesélhettünk az eddigi kalandjainkról is.

Harmadnapra is szép reggelre ébredtünk. Nekem nem volt valami pihentető az éjszaka, mivel fordulnom is nehéz volt a térdem miatt. Evés után pakoltunk is irány lefele a Nagy Vist völgyön. A hóval feltelt völgy felső része volt a legmeredekebb. Nekem elég kínos volt a fájós térdem miatt. Kitaláltam, ha háttal megyek akkor nincs semmi probléma, csak egy kicsit lassabban ereszkedek. Na így is volt és a 600 m szintkülönbségű lejtő felét hátrafele tettem meg. De legalább nem kellett sziszegjek a fájdalomtól. Amikor a lejtő enyhült mehettem rendesen, csak elég lassan haladtam, ami bosszantott. A lejtő aljában aztán Cosmin barátom elővett valami gyógyszereket, annak bevétele után elmúlt minden fájdalom és a völgyön már szaladgálhattam. Na de örvendtem, hogy nem lehet nagy baj, úgyhogy élvezhettem tovább a túrázást. A völgy alján, az erdőhatár szélén a hó is el volt olvadva, már nyári kondíciók között menetelhettünk. Jól esett az első forrásból inni a vizet, a társaság megelégelte a fent fogyasztott hólevet. Az erdőben való ereszkedés problémamentes volt, el is értük az erdőkitermelő út végét, ahol már várt ránk barátunk a mikrobusszal. Hát ez nagyon jó érzés volt, tudtuk, hogy a meglevő hosszú kilométereket nem kell legyalogolnunk műanyagbakancsban. Aztán amikor előkerültek a jó hideg sörök, az már csak a hab volt a tortán.

Itt még nem ért véget a Hazajárókkal való kirándulásunk, hiszen elautóztunk Alsó Szombatfalvára, ahol lehetőség volt megnézni a lipicai ménest. Mindezek után búcsúzott a csapat, mindenki ment a saját útjára. Én személy szerint nagyon kedves emberekkel ismerkedhettem meg ami a Hazajáró csapatát illeti. Örvendek, hogy Oszival is találkozhattam, már egy jó féléve ezt a túrát tervezgettük, csak az időjárás nem volt megfelelő. De megérte várni, hiszen majd mindenki végignézheti a Duna TV-ben a kalandunkat május 12-én.

Végezetül köszönöm Oszi barátságodat, köszönöm Hazajáró csapatának. És hiszem, hogy ez csak a kezdet volt!

Fotók:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.579819198709773.1073741827.100000450948657&type=1&l=daf706f894