2018. május 20., vasárnap

Csalhó-túra, máj 19


2018 május 19-én szombaton jóval napfelkelte előtt elindultunk, hogy idejében elkezdhessük- és főleg befejezhessük tervezett túránkat a Csalhó hegységben. Kb. 200 km-t autóztunk a Neamț megyei Izvorul Muntelui menedékházig, ahonnan gyalogtúránk kezdődött (800 m / 6,30 h). Kilencen vettünk részt Kézdivásárhelyről és Sepsiszentgyörgyről.

Pünkösd szombatja volt, búcsújárások napja. E napra nekünk a Csalhó jelentette zarándoklatunk színhelyét, a moldvaiak szent hegyén. Kellemes, szép időben indultunk a kék háromszög jelzésen. Még a nemzeti park őrei sem voltak ébren, így a belépő díjat is úgymond megúsztuk. Szép erdőben, könnyed emelkedővel haladtunk egyre fennebb. Igyekeztünk laza tempót diktálni, habár a veterán kézilabdázó sportemberrel – Farkas Józseffel – elől, nem mindig sikerül. Jöttek is a „lassabban” megjegyzések a hátsó fertályról. Na de sokat nem lehetett lazítani sem, hiszen nagy szintkülönbség állt előttünk, amelyet le kellett küzdeni. Csapatunk amúgy aktív túrázókból állt, úgyhogy aggodalomra nem volt ok.

Lutul Roșu nyeregben rövid pihenőt tartottunk, kis reggelit elfogyasztva (1015 m / 7,15 h). Innen direkt módon is (rövidebb úton) megközelíthetjük a Dochia menedékházat, de mi a hosszabbikat és a látványosabbat választottuk, ha már ilyen messzire eljöttünk. Egy rövid aszfaltos útszakasz, majd egy még rövidebb erdei út után gyönyörű ösvényen meneteltünk, ahol fiatal cserjék két felől diszítették az utat. Különben az egész útszakasz egy tanösvény, ahol megismerhetjük a környék növény- és állatvilágát. A Dochia sziklához érkezvén megálltunk pihenni és fotózni a nem túl magas, de látványos falat (1175 m / 7,50 h).

Pihenőhelyünk után kezdett az útszakaszunk komolyabbra váltani. 500 m-es szintet kellett kimászni egy viszonylag rövid táv alatt. Friss erőnek köszönhetően ez nem okozott semmi problémát, hamar a törpefenyők világába kerültünk és már meg is pillanthattuk jóval a fejünk felett a hegység második legmagasabb csúcsát, a Tókát. A legmagasabb csúcs – az Aklos – nem látogatható turisták számára, mivel fokozottan védett terület. Igaz, hogy a két csúcs között alig 3-4 m a különbség, tehát a Tóka sem marad le ami a magasságot illeti. Maga csúcs látványa impozáns, sajnos a meteoállomás rengeteg oszlopai rontják a képet. A Fáraó-szikla alatt mászunk felfele és egyre közelebb a gerinchez. A Dochia-menedékház közelében azonban irányt váltunk és először a csúcsot célozzuk meg, majd utána szándékoztunk menedékháznál pihenni. A csúcs alatti meteóállomásig laza sétaúton haladtunk, majd az utolsó 100 m szintet meredek kapaszkodóval küzdtük le. Készülőfélben van egy vas-műanyag kombinációjú lépcső is, amely a meteóállomás szomszédságától a csúcsig fog kivezetni. Ez már félig készen van, másik felét e nyáron befejezik. Ez sem valami szemet kecsegtető látvány, inkább kőből készíthették volna ezeket, ha mindenáron lépcsőn szeretnének felmenni a zarándokok és turisták.

Felértünk a Csalhó tetejére (1900 m / 10,20 – 11,00 h). Pontosan mire felértünk befelhősödött, de szerencsénkre nem tartott soká. Csoportkép elkészítése után a felhőplafon felemelkedett és nagyon jó kilátásban volt részünk főleg a Gyergyói-havasok irányába, de a Nagyhagymás felé is. Még az Egyeskő szikláját is sikerült azonosítani. Keletre alattunk a hatalmas Békási-víztározó tava húzódott. Több mint fél órát is eltöltöttünk itt a kilátás miatt. Lefele jövet a csúcsról a félig elkészült lépcsőt is kipróbáltuk, majd hamarosan a Dochia-menedékház teraszán pihentünk (1790 m / 11,50 – 12,40 h).

A kellemes időnek köszönhetően a menedékház előtti padok egyikén telepedtünk le és ebédeltünk. Ezek után megkértünk egy moldvai fiatalembert, hogy csoportképet készítsen rólunk, amelyet igen készségesen meg is tett, több pozícióból.

Elindultunk lefele immár a piros sáv jelzésen az Apácák tisztása felé. Indulásunktól számítva 20 perc múlva egy jókora jegeseső zúdult ránk. Későbbiekben kiderült, hogy lennebb még nagyobb mennyiség esett, hiszen az ösvényen kb 3 cm vastagságú jeget taposhattunk. Esőköppenyeink alatt folytattuk tehát utunkat lefele. Azonban ahhoz, hogy lefele menjünk egyszer meg kellett kerüljük az Aklost alulról. Ez elég hosszadalmason enyhe felfele menetelt is igényelt. Sokan meg is jegyezték viccesen, hogy milyen ez a lefele menet felfele irányban. Persze erre még az eső is rátett „egy lapáttal”. Na de megkerültük az Aklost és a nagyon látványos Miron szikláitól ténylegesen elkezdődött az ereszkedő. Csodák csodájára elállt az eső is, kisütött a Nap, amelynek szerfelett örvendtünk. Most egy 500 m-es durvább ereszkedő következett az Apácák tisztásáig (1326 m / 14,40 – 15,00 h). Itt rövid pihenőt tartottunk a tisztáson elhelyezett padon. Innen az utolsó útszakasz jóval barátságosabb volt, kényelmes erdei ösvényen gyalogoltunk vissza a reggeli kiindulási pontunkhoz (800 m / 15,45 h).

Még egy kicsit beszélgettünk egymással, majd következett a búcsúzás pillanata. Magunk mögött hagytuk egy jó túra után e gyönyörű ékszerhegyet.

Köszönöm a jókedélyű csodálatos társaságnak, hogy együtt lehettünk.

Fotók itt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése