2018 május 19-én szombaton jóval napfelkelte előtt elindultunk, hogy
idejében elkezdhessük- és főleg befejezhessük tervezett túránkat a Csalhó
hegységben. Kb. 200 km-t autóztunk a Neamț megyei Izvorul Muntelui
menedékházig, ahonnan gyalogtúránk kezdődött (800 m / 6,30 h). Kilencen vettünk
részt Kézdivásárhelyről és Sepsiszentgyörgyről.
Pünkösd szombatja volt, búcsújárások napja. E napra nekünk a Csalhó
jelentette zarándoklatunk színhelyét, a moldvaiak szent hegyén. Kellemes, szép
időben indultunk a kék háromszög jelzésen. Még a nemzeti park őrei sem voltak
ébren, így a belépő díjat is úgymond megúsztuk. Szép erdőben, könnyed
emelkedővel haladtunk egyre fennebb. Igyekeztünk laza tempót diktálni, habár a
veterán kézilabdázó sportemberrel – Farkas Józseffel – elől, nem mindig
sikerül. Jöttek is a „lassabban” megjegyzések a hátsó fertályról. Na de sokat
nem lehetett lazítani sem, hiszen nagy szintkülönbség állt előttünk, amelyet le
kellett küzdeni. Csapatunk amúgy aktív túrázókból állt, úgyhogy aggodalomra nem
volt ok.
Lutul Roșu nyeregben rövid pihenőt tartottunk, kis reggelit
elfogyasztva (1015 m / 7,15 h). Innen direkt módon is (rövidebb úton)
megközelíthetjük a Dochia menedékházat, de mi a hosszabbikat és a
látványosabbat választottuk, ha már ilyen messzire eljöttünk. Egy rövid
aszfaltos útszakasz, majd egy még rövidebb erdei út után gyönyörű ösvényen
meneteltünk, ahol fiatal cserjék két felől diszítették az utat. Különben az
egész útszakasz egy tanösvény, ahol megismerhetjük a környék növény- és
állatvilágát. A Dochia sziklához érkezvén megálltunk pihenni és fotózni a nem
túl magas, de látványos falat (1175 m / 7,50 h).
Pihenőhelyünk után kezdett az útszakaszunk komolyabbra váltani. 500 m-es
szintet kellett kimászni egy viszonylag rövid táv alatt. Friss erőnek
köszönhetően ez nem okozott semmi problémát, hamar a törpefenyők világába
kerültünk és már meg is pillanthattuk jóval a fejünk felett a hegység második legmagasabb
csúcsát, a Tókát. A legmagasabb csúcs – az Aklos – nem látogatható turisták
számára, mivel fokozottan védett terület. Igaz, hogy a két csúcs között alig
3-4 m a különbség, tehát a Tóka sem marad le ami a magasságot illeti. Maga
csúcs látványa impozáns, sajnos a meteoállomás rengeteg oszlopai rontják a
képet. A Fáraó-szikla alatt mászunk felfele és egyre közelebb a gerinchez. A
Dochia-menedékház közelében azonban irányt váltunk és először a csúcsot
célozzuk meg, majd utána szándékoztunk menedékháznál pihenni. A csúcs alatti
meteóállomásig laza sétaúton haladtunk, majd az utolsó 100 m szintet meredek
kapaszkodóval küzdtük le. Készülőfélben van egy vas-műanyag kombinációjú lépcső
is, amely a meteóállomás szomszédságától a csúcsig fog kivezetni. Ez már félig
készen van, másik felét e nyáron befejezik. Ez sem valami szemet kecsegtető
látvány, inkább kőből készíthették volna ezeket, ha mindenáron lépcsőn
szeretnének felmenni a zarándokok és turisták.
Felértünk a Csalhó tetejére (1900 m / 10,20 – 11,00 h). Pontosan mire
felértünk befelhősödött, de szerencsénkre nem tartott soká. Csoportkép
elkészítése után a felhőplafon felemelkedett és nagyon jó kilátásban volt
részünk főleg a Gyergyói-havasok irányába, de a Nagyhagymás felé is. Még az
Egyeskő szikláját is sikerült azonosítani. Keletre alattunk a hatalmas
Békási-víztározó tava húzódott. Több mint fél órát is eltöltöttünk itt a
kilátás miatt. Lefele jövet a csúcsról a félig elkészült lépcsőt is
kipróbáltuk, majd hamarosan a Dochia-menedékház teraszán pihentünk (1790 m /
11,50 – 12,40 h).
A kellemes időnek köszönhetően a menedékház előtti padok egyikén
telepedtünk le és ebédeltünk. Ezek után megkértünk egy moldvai fiatalembert,
hogy csoportképet készítsen rólunk, amelyet igen készségesen meg is tett, több
pozícióból.
Elindultunk lefele immár a piros sáv jelzésen az Apácák tisztása felé. Indulásunktól
számítva 20 perc múlva egy jókora jegeseső zúdult ránk. Későbbiekben kiderült,
hogy lennebb még nagyobb mennyiség esett, hiszen az ösvényen kb 3 cm vastagságú
jeget taposhattunk. Esőköppenyeink alatt folytattuk tehát utunkat lefele.
Azonban ahhoz, hogy lefele menjünk egyszer meg kellett kerüljük az Aklost
alulról. Ez elég hosszadalmason enyhe felfele menetelt is igényelt. Sokan meg
is jegyezték viccesen, hogy milyen ez a lefele menet felfele irányban. Persze
erre még az eső is rátett „egy lapáttal”. Na de megkerültük az Aklost és a
nagyon látványos Miron szikláitól ténylegesen elkezdődött az ereszkedő. Csodák
csodájára elállt az eső is, kisütött a Nap, amelynek szerfelett örvendtünk. Most
egy 500 m-es durvább ereszkedő következett az Apácák tisztásáig (1326 m / 14,40
– 15,00 h). Itt rövid pihenőt tartottunk a tisztáson elhelyezett padon. Innen
az utolsó útszakasz jóval barátságosabb volt, kényelmes erdei ösvényen
gyalogoltunk vissza a reggeli kiindulási pontunkhoz (800 m / 15,45 h).
Még egy kicsit beszélgettünk egymással, majd következett a búcsúzás
pillanata. Magunk mögött hagytuk egy jó túra után e gyönyörű ékszerhegyet.
Köszönöm a jókedélyű csodálatos társaságnak, hogy együtt lehettünk.
Fotók itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése