Túrázó karrierem kezdete óta – gyakorlatilag 33 éve – szeretek járni a Fogarasi havasokba. Lenyűgöznek a magas sziklaszirtek, a vad északi mellékgerincek, a hosszú déli lankásabb hegyhátak, a glaciális völgyekben megbújó tavak és nem utolsó sorban a híres főgerinc útvonala, amely minden túrázónak kihívást jelent. Ezalatt az idő alatt minden évszakban többször is megfordultam e vidéken és tapasztaltam a nyári – főleg augusztusi – úgymond csúcsforgalmat. Menő igaz, hogy ilyenkor lehet a legkönnyebben “meghódítani álmaink szerelmét”, hiszen szeptembertől júniusig csak azon túrázóknak engedi megtekinteni szépséges formáit, akik nemcsak felszereléssel-, nemcsak tapasztalattal rendelkeznek, hanem a magashegyi túrázást szívügyüknek tekintik. A hosszú távolságok és nagy szintkülönbségek miatt nehéz egy napra túrát szervezni, vagyis csakis azoknak ajánlott, akik jó fizikai képességgel rendelkeznek. Az ország legmagasabb csúcsát északi részről inkább két napra illik beprogramozni, hiszen sokkal több időt tölthetünk e csodálatos tájban. Akik egy napot áldoznak a hegység ezen részének bejárására, azok jelentős távolságra és szintre kell számítsanak, plusz ide kell számítanunk a vele járó fáradtságot és a túratársainkkal való esti beszélgetések, ismerkedések hiányát. Manapság azonban nagyon divatos a Moldoveanu-csúcs egy nap alatti megmászása a déli oldalról, hiszen autóval rengetegen kihasználják az erdőkitermelő út nyújtotta megközelítési lehetőséget. Ennek az a hátránya, hogy nagyon sok olyan személy jut fel a magasságokba, akik teljesen párhuzamos életet élnek a turistáskodással. Most is láttunk rengeteg hazánk fiát, akik városi öltözékben, lábbelikben, négykézláb kapaszkodtak az amúgy egyáltalán nem nehéz szakaszokon. És itt nem nagyon idős emberekről beszélek, hanem életerős huszonéves srácokról. Ha nem lenne ez a déli részről való autós megközelítési lehetőség, akkor az ország legmagasabb csúcsán a legforgalmasabb időszakban is maximum a két kezünkön és két lábunkon található ujjaink számával megegyező turistát látnánk és nem többszáz aspiránst, akiknek a hegy nem jelent abszolút semmit. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a déli autós megközelítés háromszor kevesebb távot és szintkülönbséget jelent az északihoz képest.
Nos, székelyföldiként egyértelműen az igazi kihívást jelentő északi megközelítésen terveztem útvonalunkat, amelyet 2023 augusztus 26-án szombaton tudtuk életbe léptetni. Összesen 17-en vettünk részt a túrán, gyergyószéki-, csíkszéki- és háromszéki túrázókkal. Még alig pirkadt, amikor megjelentünk a Szombat-völgyi turistaközpontnál (700 m / 5,50 h). Autóinkkal elsősorban megoldottuk a logisztikai kérdést, hiszen nem kívántuk legyalogolni aszfalton az utolsó 7 km-t, ezért az egyiket a túraútvonal végén hagytuk. Ezalatt a csapat nagyrésze felsétált a Szombat-völgyi menedékházhoz, majd később mi sofőrök és a csíki csoport a helyszínen csatlakoztunk. Innen egyesült erővel vágtunk neki az előttünk álló feladatoknak (1401 m / 8,00 – 8,20 h).
A menedékháztól kényelmes ösvényen közelítettük meg a völgykatlan eredetét, majd egy meredek kapaszkodó után áfonyás bokrok között pihenhettünk meg, ahol a Nap sugarai is kezdtek elérni bennünket. A völgy felső fele ismét egy lankásabb emelkedővel folytatódott, majd a Nagy Ablak előtt újabb nagyon meredek szakaszt kellett kapaszkodjunk. Nyugodt, de folyamatos iramban haladtunk, máris a Nagy Ablakban, a főgerincen álltunk, ahol megérdemelt tízórainkat elfogyasztottuk (2180 m / 10,15 – 11,00 h).
Megújult erővel folytattuk utunkat a főgerincen. Már az első csúcsról – Szalonna – megpillanthattuk a Vistea – Moldoveanu “háztetőt”, amely túránk egyik célpontja volt. A főgerinc útvonala fel-le vezetett, jelentős szintkülönbségeket jártunk le gyaloglásunk során. Ugyan minden csúcsra nem kellett felmásznunk, de két társunk ragaszkodott a teljesítményhez és amíg mi pihentünk, addig ők azokat is bevállalták. Útvonalunk a Kis- és Nagy Gălășescu-, Gălbenele- és Hârtopu Ursului csúcsok közelségében vezetett el, majd beereszkedve a Vistea nyeregbe, az utolsó komoly emelkedő következett. A nyeregből társultunk a déli oldalról érkezőkkel, így a Nagy Vist csúcsára vezető szakaszon, ember-embert érő sorban voltunk kénytelenek haladni. Természetesen a hegyre alkalmatlanokat gyorsan tudtuk kerülni, de így is jelentős időveszteséggel kellett számolnunk. Felértünk a Nagy Vist csúcsára, vagyis pár méterrel alája, ahol kialakítottuk a mini Székelyföldet és letelepedtünk (2527 m / 14,15 – 15,00 h).
Lelkileg is felkészültünk az emberáradattal való szembenállással, majd végigmentünk a Moldoveanu csúcsig problémák nélkül. Ahol tudtuk, sikerült kikerülnünk az ösvényben álldogálókat. Az ország csúcsán sorban álltak a csúcsfotóért. Mi zászlós képet úgysem akartunk, ezért „pofátlanul” kikerültünk kb 100 embert és letelepedtünk a csúcs tövébe. Itt is sikerült nagyon jó csoportképet készíteni és elmagyaráztuk azoknak akik ránk nehezteltek az előrenyomulásért, hogy nem kívánunk zászlós képet és nincs időnk órákat állni, mivel a leereszkedési útvonalunk nehézsége és hosszúsága nem egyezik meg az övékével. Mi csodálatos perceket töltöttünk a csúcson így is és hamarosan el is tűntünk onnan (2544 m / 15,20 – 15,40 h).
Visszatértünk a Nagy Vist csúcsára, még keveset tébláboltunk ott, aztán visszaereszkedtünk a Nagy Vist nyeregbe (2310 m / 16,20 – 16,40 h). Már sokkal kevesebben jöttek felfele ezen a szakaszon, így gondok nélkül teljesítettük a szakaszt. Kis pihenő és falatozás után északra fordultunk a Nagy Vist-völgy irányába, amelyen hirtelen 600 méter szintet kellett beereszkednünk. Kőfolyásos ösvényben nem siettünk, inkább a biztonságot helyeztük előtérben. Sikeresen lejövünk a régi menedékhely alapjához, majd a csörgedező patak hangjára lettünk figyelmesek, hiszen vízkészletünk vagy fogyóban volt, vagy elfogyott, vagy felmelegedett.
Felfrissülve a hideg víztől folytattuk lefele utunkat a völgyön. Már számoltuk a megmaradt kilométereket, amikor egyik hölgy túratársunk, egy rossz lépésnek köszönhetően kificamította bokáját. Gyorsan átgondoltuk a helyzetet, hogyan lehet megoldani, még két román fiatalember is besegített az ápolásban. Terveinket elkészítve mi sofőrök rohantunk lefele az autóhoz, amely közel 9 km távolságra volt tőlünk. Más mindenki igyekezett besegíteni a lefele jutásban, ugyanakkor a hölgy még saját lábán bicegve, de barátunk hátán is megtett jó 2 km-t. Ez az összefogásos munka példás eredménnyel zárult, hiszen alig sötétedés után mindenki szerencsésen leért biztonságosan az autókhoz (700 m / 21,00 h). Nagy megnyugvással értékeltük a magunk mögött hagyott eseményeket és hosszadalmas búcsúzkodást követően indultunk hazafelé.
Nagyon köszönöm mindenkinek a túrán való részvételt! Igazi csapatszellem uralkodott és ennek köszönhetően minden olajozottan működött. Szívből gratulálok Nektek a nemmindennapi teljesítményért és kívánom, hogy újra találkozzunk túráink során!
Fotók itt
