Jóformán felfedező túrának is számíthatom az elmúlt hétvégi kiruccanást, amely 2024 január 13-14 között zajlott le. Célunk két nap alatt lejárni Marosfőről az Osztoros kráterig, majd tovább a főgerincen a Fertő nyeregig és lejutni Csíkmadarasra. Az időjárás normálisan téliesnek ígérkezett az előrejelzések szerint, ezért elindultunk a kétnapos kalandra.
Vonattal jutottunk el Csíkszentdomokosig, ahonnan Zozó barátom autójával elvitt a marosfői kiindulópontunkig, éspedig a Fészek panzió kapujáig. Ezúttal is köszönöm az autós szállítást, nagyon sokat segített a túránk véghezviteléhez. Havas táj fogadott az indulásnál, habár a hó vastagsága nem a január közepén megszokott hangulatot tükrözte (820 m / 10,45 h). Egy kétarasznyi széles csermelyen léptünk át, ez nem volt más mint az a Maros, amely jóval később Szegednél a Tiszába ömlik. Zsókok patakán mendegélünk felfele, majd egy kis kunyhónál jobbra térünk. Itt jóformán a szintet tartjuk, tehát menés közben is úgymond megpihenhetünk. A kék kereszt turistajelzést hiába keressük, hiszen az nagy ritkán bukkant fel. A hagyományos- és digitális térképeket követtük, ezek nélkül még véletlenül sem jutottunk volna el aznapi célunkba. Egy rövid ereszkedő után, egy óriási tisztáson a Jenőfalvi nyeregbe érünk, ahol kereszteztük a Mária utat (945 m / 12,45 h).
Kutatjuk utunk további szakaszát az Osztoros felé. A Borkút- és az Osztoros patakok közötti mellékgericen gyalogolunk felfele, immár jelentősebb mennyiségű hóban. Semmi nyom előttünk, csak egy szekérútnyi széles ösvény amelyet követünk. Lazán emelkedünk egyre magasabbra, egyáltalán nem megerőltető módon. Igaz a hátizsákok súlya jóval megnehezítette a túránk kimenetelét. Kényelmes útszakaszunkat megtörte jónéhány kidőlt fenyőfa, amelyeket ki kellett kerülnünk, vagy át kellett másznunk. Emiatt a helyes utunkból is kitértünk, jelzés hiányában néhányszor rossz ösvényt választottunk a továbbhaladásra. Szerencsére mindvégig résen voltunk, a térképek segítségével tévelygéseink nem tartottak sokáig. Egyszerűen semmi esélyünk nem lettek volna ezek segítsége nélkül.
Felérünk az Osztoros-kráter szélére, igazi téli körülmények között (1340 m / 15,10 h). Kisebb tisztásokat hosszában szeltünk át, itt térdig érő havat is kellett taposnunk. Nagyon lelassult az előrehaladásunk emiatt, de legalább jó úton voltunk. A kráter szélén törtük a havat, elhaladunk az Osztoros fenyőfával borított teteje alatt, majd két útkereszteződést is magunk mögött hagyunk. Ezek csak a digitális térképen voltak feltüntetve, a hagyományosan nem. Izgalmas útvonalnak néztünk elébe, főleg a sötétség is rohamosan közeledett.
Egy ereszkedő után elérjük a kék sávval jelzett főgerinc útvonalat. Kissé fellélegeztünk, hiszen a jobb minőségű turistajelzésekben reménykedtünk. Hála Istennek így is történt, a szombati útvonalunk utolsó szakaszán nagyon jól tudtuk követni a kék sáv jelzést. Ez némileg felgyorsította az előrehaladásunkat, de már így is nagyon szürkülödött.
Megérkezünk az Ördög-tó lápvidékéhez, ahol picit megpihentünk. Idő szűkében meg sem látogattuk a közelben levő borvizet, inkább igyekeztünk tovább megkeresni az éjszakai szállásunkat. Egy nagy tisztáson ért utol a sötétség, ahonnan már fejlámpa fényénél haladtunk tovább. A széles ösvényt jól tudtuk követni, azonban a nagy hó igen lelassította az előrehaladást. Lassan de biztosan kiérünk a Hídlás pusztára. Az erdőből kiérve erős szél fogadott, a lámpánk erős fényénél kutattunk a kis menedékhely után. Nagy megkönnyebbülés ért bennünket a menedékhely látványa során, gyorsan beléptünk a hegyimentők által épített kis faházikóba. Ezzel véget ért szerencsésen a szombati útvonalunk bejárása, amely 18 km-t foglalt magába (1270 m / 18,10 h).
Jókedvűen telt az esténk, habár a benti hőmérséklet sem igazán merészkedett a fagypont fölé, ezért egy fagyasztóláda egyes fokozataként jellemztük a körülményeket. Igaz ez jóval kellemesebb volt, mint a kinti mínusz tizenvalahány fok, erős széllel körítésként. Gázégővel meleg vacsorát fogyasztottunk, majd hálózsákos alvás következett.
Vasárnap reggel fél 6-kor ébredtünk, még világosság előtt nekiálltunk melegételt és teát készíteni. Amire kivirradt, teljesen elkészültünk az indulásra. Borongós időjárásban volt részünk, de a szél mintha nem volt annyira erős mint az előző este. Gondosan becsuktuk a házikó ajtaját és elindultunk dél irányba a Fertő-tető felé (1270 m / 8,00 h). Széles szekérutat követtünk kitartóan felfele. A kék sáv jelzés ezen a szakaszon elég hiányos volt, habár az eltévedés veszélye nem állt fenn. Nagyon lassan tudtunk felfele haladni, többnyire térdig érő-, vagy annál is mélyebb hóban. Óránként alig egy kilométer volt a teljesítényünk, szerencsére a csúcsig a távolság alig 3 km-t jelentett. Lépésről lépésre, szép lassan, de elértük a Fertő-tető alatti nyerget (1570 m / 10,45 h). A csúcsra nem vezet fel a jelzés, gondolom a sűrű fákkal benőtt tető miatt. A szél elég erősen fújt, a fellegeket szállította nagy sebességgel. Közben volt némi kilátás a Madarasi Hargita irányába, de annak tetejét nem láthattuk. Jókora ereszkedő következett a Fertő nyeregig. Hamarosan egy négykerekű nyomát fedeztük fel, ennek köszönhetően felszusszantunk, hiszen a nagy hó törésének munkája befejeződött. Kényelmesen jutottunk le a nyeregbe, ahol megérdemelt teánkat elfogyasztottuk és némi pihenőt is megengedtünk magunknak (1310 m / 11,20 – 11,30 h).
A nyeregből erdőkitermelő út vezetett le a Nagymadaras patakán keresztül egészen Csíkmadarasra. Még 16 km választott el a vasútállomástól, azonban dolgunk jóval könnyebb lett a kényelmes lejtős út miatt. Autók nyomában lépkedtünk, ez jelentősen felgyorsította eddigi gyaloglási sebességünket. Egyre lennebb érve a hó is kezdett vékonyodni, inkább jeges utat kellett elővigyázatossággal taposnunk. Az idő elteltével a hátizsákok is egyre jobban húzták vállainkat, pont jókor érkeztünk a Szederjes-borvíz pihenőhelyéhez, ahol 10 percet megengedtünk magunknak lazulni (950 m / 13,20 – 13,30 h). Finom és nem túl hideg borvizet ittunk.
Folytattuk gyaloglásunkat Csíkmadaras felé, elhagyunk egy kőbányát, majd kiérünk a keskeny völgyből a napsütötte oldalon. Ekkor a hátunk mögött megállt egy bácsi a kisfiával, aki felajánlotta, hogy bevisz a vasútállomásig. Kis autójába bepréselődtünk, így az utolsó 7 km-t alig néhány perc alatt tettük meg. Ennek köszönhetően pontosan a korábbi vonatot is elértük. Véget ért kétnapos kalandozásunk a Hargita-hegység északi részének vadonjában, szép téli körülmények között és igazi élményekkel dúsítva (700 m / 14,05 h).
Fotók itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése