Kisbakancs történelmünk századik kirándulását ünnepeltük a Fehér megyei Magyarigenben és a Remetei sziklaszorosban. 11 év szükségeltetett ahhoz, hogy ezzel a szép kerek számmal ünnepeljük eseményünket. Különleges helyszín számunkra székelyföldieknek, hiszen kiemelkedő fontosságú úgy túrázás-, mint kulturális szempontból. A Remetei-sziklaszoros vadvilága felejthetetlen kalandot nyújt, úgy a vizes részén mint a Zergepárkányon. Magyarigen szórványtelepülését pedig a felsőcsernátoni Bod Péter munkássága által köthetjük össze szeretett vidékünkkel. 56-an töltöttük be teljesen a szállásunk kapacitását, ebből 22 gyerek volt.
2023 június 30-án, pénteken estére kisebb-nagyobb izgalmakkal gyűlt össze idejében csapatunk. Vacsora után máris elfoglaltuk helyünket a református templom udvarán található Bethlen nyaralóban és álomra hajtottuk fejünket, hiszen korai ébresztő következett. Szombaton reggel gyönyörű időre ébredtünk és ez kitartott egész nap. Nagyon fontos volt az időjárás milyenléte, hiszen rossz időben a tervezett útvonalat nem tudtuk volna teljesíteni. Már 6 órakor fel volt tálalva a reggeli, majd autóba ültünk és a sziklaszoros előtt parkoltunk. A Nap is jócskán fent volt, amire kimondottan megkezdődött a túra, de legalább elkerültük a nagyobb tömegforgalmat és elsőként léphettünk be e varázslatos világba. Eleinte könnyű és széles ösvényt követtünk, majd egyre közelebb kerültünk a vízhez. Bakancsainkat túraszandállra cseréltük, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az elkövetkezőkben nem úszhatjuk meg szárazon. Sziklába befúrt vasakon lehetett lépkedni a víz fölött, de volt aki már itt sem kínlódott, hanem a vízben egyensúlyozva tartott felfelé. A “Pokol kapuja” elnevezésű hely nagy népszerűségnek örvendett, hiszen sokan megörökítették családjukat fényképezőgépjükkel. Ezután a szoros legkeskenyebb részén kellett átmenni, ahol a magas sziklafalak között alig volt 4-5 méter. Itt még lehetett a sziklákon és a vaslépcsőkön lépkedni, de a patakon való átkelés elkerülhetetlen volt. Egy kifeszített kötélben lehetett kapaszkodni a sodrás ellen a térdig érő vízben. Innen volt aki a sziklán haladt tovább, amely nagyon izgalmasnak bizonyult, de néhányan egyenesen a vízben folytatták felfele. A csendes víz itt volt a legmélyebb, ahol egy felnőttnek közel derékig ért. Mindenki szerencsésen átjutott e legnehezebb szakaszon, innen már jóval kisebb akadályok gördültek elénk a vizes szakaszon. Még jópárszor át kellett kelni a patakon, de a csapat tapasztalatra tett szert és kezdte élvezni az átkeléseket. Végre elértük a sziklaszoros végét és egy kényelmes erdei ösvényen megérkeztünk Cheia falucskába, amelynek bejáratánál letelepedtünk a napos tisztásra. Pontosan délre érkeztünk oda, e csenddel és nyugalommal elvarázsolt helyre.
Bő egy órát kényeztettük magunkat a Nap sugaraival, majd elkezdődött a készülődés a sziklapárkány bejárására. Komolyabb talpú lábbelit húztunk, a gyerekekre hámot és önbiztosítót raktunk. Kígyózó sorban indultunk a sziklapárkány felé, eleinte visszafele ugyanazon az úton amelyen jöttünk. Egy kőfolyás jelezte a párkányra való bejáratot, amelyen felmentünk. Minél fennebb érve, annál szebb lett a táj, közbe megálltunk, hisz volt amit fényképezni. Lassan haladtunk, elővigyázatosan lépkedtünk és figyelmeztettük egymást az akadályokra. Megjelentek a kifeszített kábelek, ahol a gyerekek önbiztosítóval problémák nélkül mentek tovább. Nagyon izgalmas helyeken jártunk, keskeny sziklapárkányokat hagytunk magunk után, amelyeknek szélessége nem haladta meg az 1 métert. Minden hasonló hely után próbáltuk összeterelni a csapatot és kipihenni az adrenalin által okozott izgalmakat. A sziklapárkányról lejövet egy erdős részt követtünk, majd az utolsó akadályt kellett leküzdenünk. Egy közel 30 méteres sziklahasadékban kellett leereszkedni, természetesen nem egyben, hanem szakaszokban. A gyerekek egyenként ereszkedtek le kötélbiztosítással, nagyon ügyesen és fegyelmezetten vették az akadályt. Még a 4 éves Viki is mosolyogva haladt az anyukája mellett. Két órát is eltöltöttünk ezen a szakaszon, mire mindenki leért. És erre jóformán este lett. Az útvonal utolsó szakaszát némi vízben és száraz ösvényen jártuk le, ez már ismerős volt mindenki számára, hiszen itt kezdtük a napunkat. Mire visszaértünk a magyarigeni szállásunkra pont besötétedett. Mindenkin látszott az elégtétel és a megnyugvás ami e rendkívüli kaland végére előjött. Nagyon jó hangulatban vacsoráztunk és éjszakába nyúlóan beszélgettünk.
Vasárnap lazán ébredtünk, nyugodtan reggeliztünk. 10 órakor kezdődő istentiszteletre elmentünk, ahol Szász Csaba tiszteletes és házigazdánk elmesélte a település és környék történetét. A magyar- és székely himnuszok, illetve a Szózat eléneklése után megatódva jöttünk ki a templomból Bod Péter sírja felé. Itt búcsúztunk el egymástól ettől a remek társaságtól. Személy szerint könnyek szöktek a szemembe a búcsúzás pillanatában, annyira megható volt a kialakult légkör. Itt elismertük, hogy még néhányan hiányoztak e fantasztikus társaságból.
Családommal utolsóként hagytuk el e szent helyet, nehéz szívvel becsukva a kaput, amelyet csernátoni mesterek készítettek.
Hálásan köszönöm mindannyiatoknak e csodálatos hétvégét, öröm volt együtt lenni, mint mindenkor! Találkozzunk az elkövetkezőkben is, még ha kinövünk a kisbakancsos életből, de a szívünk örökre fiatal maradhat.
Fotók itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése