Habár jócskán benne vagyunk az októberben, mégis inkább szeptember közepe környéki tájképek kerültek elénkbe. Jóllehet, hogy a felcsíki medencében megjelent a hóharmat, de a lombhullató erdők valahogy még nem öltötték fel különleges sárguló-aranyló ruháikat. Hárman indulunk a marosfői vasútállomás szomszédságából, hogy a Gyergyói-havasok mentén betekintést nyerjünk két emblematikus folyónk forrásainak térségébe. Már a reggeli hóharmatos indulásnál, ki sem érünk a településről, máris kedves ismerősünk kanyarodik ki autójával – őszintén szólva szégyenszemre habár rám ismert, nekem fogalmam sem volt kivel állok szóba – és felajánlotta, hogy a kutyákkal tele terepen végigszállít. Tényleg fogvicsorgató kutyák között autózunk az első kilométeren, majd az erdő szélén búcsúzunk a kedves jótevőtől, remélem újra felfedezem meglepő társaságát.
Eléggé elhanyagolt piros kereszt jelzésen sétálgatunk egyre fennebb a Fekete Rez teteje felé. Minél magasabbra érünk, annál szebb kilátás nyílt főleg déli és nyugati rányban. Visszatekintünk a csíki köd főlé, rögtön emlékszünk az autóval eddigi utunk során tapasztalt “tejfölre”. Most kint vagyunk a napos oldalon, menés és pihenés közben kényeztetve magunkat az őszi napsugarakkal. A Fekete Rez tetejére érve, láncfűrész hangját halljuk a közelben. Személyem szerint nagyon elkeserített ez, hiszen tudtam, hogy lőttek egy nyugodt ottlétnek a Maros forrásánál. Arrafelé haladva találkozunk a favágókkal, szerencsére nem éppen a forrás mellett dolgoznak. A közeli menedékhely mellett nekiállunk enni, de a hideg erős szél nem teszi kellemessé pihenésünket. A hely rövid idő alatt kitett helynek számít, hiszen egy egész oldal erdeje eltűnt, amely szabad utat nyitott a szélnek. Habár a Nap sugarai próbáltak melengetni, a hideg szél ereje erősebbnek bizonyult, rendesen remegtünk evés közben. Ahogyan végeztünk, szaporán lementünk a Maros forrásához, ahol előszeretettel fényképeztettük magunkat, a híres folyó eredeténél.
Visszamegyünk a Fekete Rez tetejére, majd drága szintkülönbségünket elveszítjük észak irányban, hogy majd újból kimásszuk ugyanazt plusz még egy keveset a Sípos-kő tetejéig. Természetesen lefele könnyedén lépkedünk, utána felfelé, pihenőkkel tarkított gyaloglással érjük el a legmagasabb pontot. Útközben gyönyörű a kilátás, mintha nem akar tőlünk megszabadulni a Nagy Hagymás gerince, illetve a Hargita és a Görgényi-havasok nyúlványa. A szél most sem hagy békén, habár az idő kissé felmelegedett, így főleg felfele még jól is esett hűsítő hatása.
A tetőről már csak lefele vezetett utunk. Ideje is volt, mert épp átléptük a teljes gyalogútvonalunk felét és a délidő már rég lejárt. Lefele menet jóval szaporábban lépkedtünk, a gravitáció most már előnyünkre vált. Így könnyedén elérjük a vidékünk másik emblematikus forrását, az Olt folyó eredetét, amelyet különben rossz úton is, de autóval megközelíthető. Nos itt is letelepedünk, feltöltjük energiánkat, fényképezünk a forrással, majd ismét az egyre hidegebb szél menésre késztet. Igaza is volt a szélnek, hiszen mennünk kellett.
A Kovács Péter nyeregből a Magasbükk patakán kanyargózó erdőkitermelő úton járjuk le az utolsó 6 km-t. A köves út fokozott előrehaladásra intett, de “faltuk” a kilométereket rendesen. Természetesen időközben beiktattunk egy-egy szusszanást, de így is idejében befejeztük gyalogutunkat a Négyes kemping előtt, pontosan a Gyergyószentmiklós – Gyilkos-tó műút szélére érve.
Taxival és vonattal jutottunk vissza Marosfőre, ahonnan jókedvvel feltelve autóztunk haza immár az esti sötétségben.
Fotók itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése