Karácsonyi-túra Sepsibükszád környékén, dec 26

Telet meghazudtoló időjárással fogadott Sepsibükszád vasútállomása, ahová 19-en érkeztünk. A reggeli sötétségben hatalmas tócsákkal teli úton mentünk fel az Alsó Sólyomkő sziklája alá. Innen továbbállva immár világosságban érintettük a Dobrica vadászházat, amely egy csodálatos tisztáson helyezkedik el. Erdő között indián ösvényeken (ahogyan a túravezetőnk nevezte) víztől telített avarban jutottunk el a Fenyőfarki borvízhez, ahol megpihentünk és reggeliztünk.

Egy másik ugyancsak indián ösvényen gyalogoltunk vissza az Alsó Sólyomkő alá, majd felmásztunk annak tetejére. Épp a felhőplafon alatt jártunk, így beláthattunk a szó szerint lábunk alatti Olt völgyébe. Bejártuk a bunkereket, majd a tetőn csoportképet készítettünk. Visszatértünk a szikla alatti nyeregbe, ahol nagyon jó hangulatban töltöttük az elkövetkező órákat a tűz mellett. Még egy pásztor a rengeteg kutyáival is hozzánk szegődött. Hagyomány szerint a karácsonyfa diszítése sem maradt el, majd a körülötte levő csoportkép sem.

Túravezetőnk meglepetést tartogatott számunkra, hiszen elvezetett bennünket egy szabad termálvízhez pontosan az Olt mellett, ahol jónéhányan lemostuk magunkról a 2020-as év keserűségeit. Hű...de nagyon jól telt. Túránkat a közelben levő sepsibükszádi vasútállomásnál fejeztük be, a reggeli kiindulópontunknál.

Méltóképpen fejeztük be az idei túraévet. Különleges köszönet a Szegedről és Marosvásárhelyről érkező résztvevőknek. Köszönjük Jártó Gábor túravezetőnek a hagyomány ápolását!

Fotók itt

Fogarasi-havasok: Szombatvölgyi Nagy Ablak, dec 17

Egy újabb magashegyi túrát sikerült véghezvinnünk a Bucsecs után. Ezentúl a Fogarasi havasokbeli Szombat-völgyet választottuk. 2020 december 17-én csütörtökön, ketten Zsolttal vágtunk neki az egynapos túrának. Autóval közelítettük meg a hegyet. Ahogyan a szombatfalvi turistafogadót elhagytuk egyből kijöttünk ebből a ködös szürkeségből ami jellemzi mostanában itthon is az időjárásunkat. Az erdőkitermelő utat fel végig a sorompóig követtük. Helyenként nagyobb kövek is vannak, de lassan autóval fel lehet menni, természetesen abban az időszakban, amikor nincs hó.

Leparkoltuk autónkat és indultunk gyalogosan fel a Szombat völgyén (900 m / 7,30 h). Friss erővel nagyon jól haladtunk az amúgy kényelmes turistaösvényen. Sebes folyású patak mellett emelkedtünk egyre magasabbra. Az erdő most is gyönyörű volt, zöld moha lepte be a köveket és a fák törzseit. Aztán a fák egyre gyérebbek lettek és pontosan a szombatvölgyi menedékháznál elértük a magashegyi övezetet (1401 m / 8,40-8,50 h).

Nagyon szép panoráma nyílt ki előttünk. A Bălăceni égbenyúló sziklája uralta a látványt, amely kiegészítődött a Nagy- és Kis Ablakkal és a Kis Gălășescu csúccsal. Türelmetlenül vártuk, hogy érjünk fel oda, ezért sokat nem pihentünk a menedékház előtt. Különben a ház nem fogad turistákat a járvány miatt. Ez érthetetlen, hiszen a hegység más menedékházai nyitva vannak.

El is indultunk nyújtott léptekkel. A hó a menedékház környékén kezdődött és egyre nagyobb lett ahogyan szintet nyertünk. Az előttünk levő nyomok reményt adtak a túra könnyebb kivitelezésére. Egy könnyű útszakasz után, utunk meredek kapaszkodóvá változott. Ösvényünk néhol el volt jegesedve, ezért nagyon oda kellett figyelnünk a lépésekre. Bő 300 méter szintet nyertünk ezen a szakaszon, a nyomoknak köszönhetően könnyedén. Elértünk egy útkereszteződést a Cheia Bândei-csúcs, illetve a Nagy Ablak felé. Mi az utóbbin kellett menjünk. Itt kissé szomorúan tapasztaltuk, hogy az előttünk járók az első variánst választották. Reménykedtünk, hogy mégsem lesz nagy hó.....hát tévedtünk.

A szél a gerincekről mind befújta a völgybe a havat. Combközépig vagy néhol mélyebbre süllyedtünk benne. Nagyon lassan haladtunk, a hó szinte teljesen rabjává tett bennünket. Az utat ismertem, de lehetetlen volt követni, így néha törpefenyők tetején is tapostunk, időnként beszkadva alattunk. Kezdtünk elbizonytalanodni a gerincre való kijutást illetően, de mivel időnk volt, nem adtuk fel. Fáradtságunk eredményes lett, mivel végül kiértünk a völgy egy laposabb részére. Itt a hó már nem volt oly nagy, helyenként jegesedett. A nagyobb kövek is kilátszottak, igyekeztünk ezekre lépni. Hát nagyon megkönnyebbültünk és ismét felcsillant a reménysugár. Elértünk az utolsó kapaszkodó alá. Szemünkkel jól megvizsgáltuk a terepet, nagyjából egy 150-200 méteres kapaszkodó választott el a gerinctől. Az utolsó szakaszától kissé aggódtunk, mert nagyon be volt havazva. Az alsó szakaszon könnyedén túljutottunk, de a felsőn ismét nagy havat kellett törni. A jelzett utat nem követtük, mert az átvágta volna a völgyet és nem akartunk egy lavinát kockáztatni. Ezért a nehezebb, de biztonságosabb módját választottuk, vagyis egyenesen neki a meredeknek. Kemény munka meghozta a gyümölcsét, szerencsésen felértünk a nyereg fölé a főgerincre (2130 m / 12,20 h).

Itt álltunk a szombatvölgyi Nagy Ablakban. Csodálatos napsütés fogadott, emiatt úgy döntöttünk, hogy kicsit megjárjuk magunkat a főgerincen a Szalonna-csúcs felé. Az olvadás-fagyásnak köszönhetően tökéletes kondíciók adódtak a gerincjáráshoz. Sajnos a hótöréssel igen sok időt eltöltöttünk, így egy hosszabb gerinctúrára nem volt esélyünk. Kimásztunk a Szalonna 2240 méteres csúcsára (Vf. Slănina), ahonnan ámulatba ejtő kilátásban volt részünk. Kelet irányban az Urlea, Hârtop és Dara csúcsai emelkedtek hófehéren. Nyugatra a híres „háztető” Vistea-Moldoveanu zárta a tájat. Északon és délen felhőtenger borította a településeket. Lepihentünk, napoztunk, ettünk, egyszerűen élveztük az ottlétünket.

Egy kis felhősáv érkezett a Nap elejébe, kissé lehűtve az időt. Mintha jelezte volna a visszafele való indulásunk idejét. Összecsomagoltunk és leereszkedtünk ismét a Nagy Ablakba (2130 m / 14,10 h). Következett a kissé izgalmas meredek ereszkedésünk, immár a saját nyomainkban. Problémák nélkül lejutottunk ezen a szakaszon. Továbbá jelentősen könnyebben ment az előrehaladásunk az általunk kitört úton. Visszatérve az útkereszteződéshez lassan búcsút kellett vennünk a magas régiótól.

Lépteink egyre jobban felgyorsultak, ennek köszönhetően hamar a menedékház elé értünk (1401 m / 15,40 – 16,00 h). Még egy kis időt eltöltöttünk a látvánnyal, friss forrásvízzel megtöltöttük termoszainkat és az erdőn keresztül visszajöttünk az autóhoz. Utunk során meg-megálltunk szemlélni a bővizű Szombat-völgyi patakot. Még sötétedés előtt visszaérkeztünk a reggeli kiindulópontunkhoz (900 m / 16,45 h).

Egy csodálatos túrának tettünk pontot a végére, köszönöm Zsoltnak a társaságot!

Fotók itt

 

Dél Hargita: Sepsibükszád - Tusnádfürdő, dec 13

2020 december 13-a vasárnap igen enyhe időjárással jelentkezett az évszakhoz képest. Vonattal érkeztünk Sepsibükszádra, még sötétség volt amikor elindultunk a túraútvonalunkra (600 m / 7,05 h). Összesen 38-an vettünk részt a kiránduláson – Csíkszeredából, Brassóból és Sepsiszentgyörgyről.

Kék pont jelzést követtük egy szekérúton, amely Uzonkafürdő felé vezetett. Az enyhe időjárásnak köszönhetően helyenként elég sáros volt az út, szerencsénkre sok helyen az út mellett a füves terepen is lehetett gyalogolni. Amire kiértünk az uzonkafürdői nyeregbe, teljesen kivilágosodott. Tartottunk egy rövid szünetet, köszöntöttem a csapatot és megfigyeltük a környék igazán szép táját. Pontosan közelünkben a Nagy Murgó emelkedett, majd észak irányban a Nagy Piliske a maga felhősapkájával mutogatta magát. Tőle jobbra a Nagy Csomád tömbje emelkedett, majd keletre a Bodoki-hegység északi gerince látszódott, legmagasabb csúcsával, a Kőmögével.

A nyeregből észak felé vettük az irányt a kék sáv gerincjezésen. Kényelmes útszakaszon haladtunk, gyönyörűszép erdőkben és tisztásokon. Előbb a Jakab János-tisztás felső felén mentünk el, majd később a Nagy Mező tisztásáról lehetett készíteni nagyon szép fotókat az erdővidéki medencéről. Annak ellenére, hogy borús időjárásban volt részünk, a magas felhőplafon miatt nagyon jó kilátást csodálhattunk.

A Nagy Mező tisztásról többnyire fenyőerdőben folytattuk utunkat. A Nagy Piliske oldalában kapaszkodtunk egyre meredekebben, majd jobbról kerültük meg a csúcsot. Pontosan délidőben érkeztünk a régi vadászházhoz és a mellette levő új menedékhelyhez (1270 m / 12,00 – 13,10 h). Itt tűz mellett melegedtünk, sütögetni lehetett a finomságokat. Néhány fiatal eközben megjárta a Nagy Piliske csúcsát is. Ottlétünk alatt nagyon szép felhőtengert nézhettünk, amelyből a Csomád néhány csúcsa kiemelkedett. Pihenőnk végeztével indulásunk előtt csoportképet készítettünk.

Kisebb létszámú csapattal indultunk lefele, mivel néhányan úgy döntöttek, hogy a későbbi vonattal mennek haza. Ők tehát maradtak a tűz melege mellett, mi pedig a Bánya-patak völgyén a kék kereszt jelzésen jöttünk le Tusnádfürdőre. Az ereszkedés eleinte kényelmes úton történik, majd nagyon meredek lejtő következik, amelynek nehézsége jelentősen megnövekedik a sok kő miatt. A völgy alsó felében erdőkitermelés miatt nagyon nagy sárban fejeztük be túránkat. Szerencsére a vasútállomás melletti forrásnál sikerült lemosnunk bakancsainkat és lábszárvédőinket (750 m / 14,50 h).

Nagyon szép túrában volt részünk, különlegesen vidám társasággal. Egyszerűen öröm Veletek lenni egy ilyen napon, köszönöm, hogy együtt lehettünk.

Fotók  itt

 

Mikulásos Kisbakancs-túra a Nagy Murgó körútján, dec 5

Meglepően enyhe időjárás fogadott Uzonkafürdő, 2020 december 5-én szombaton, amikor az idei év utolsó kisbakancs túráját szerveztük Szent Miklós alkalmával. Egy csodálatos csapat gyűlt össze a kis településen, éspedig 87 nagy Mikulás, 81 kis Mikulás és jó néhány rénszarvas. Nagy örömünkre mindenki a meghirdetett időben megérkezett a találkahelyre, így 10 óra után egy kevéssel indulhattunk is.

Felmentünk a Nagy Murgó alá, majd kelet irányba kezdtük a hegy körbejárását. A Nagy Murgó körútján, már a kezdetén igyekeztem összegyűjteni a 168 személyt egy olyan helyen ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Nagy Csomádra és a Piliskére. Itt tartottuk a köszöntőt, röviden ismertettem Uzonka legendáját, majd folytattuk körtúránkat. Felújított jelzés visz a hegység körül, tehát az eltévedés veszélye nem áll fenn.

Kényelmes szekérúton gyalogoltunk, amíg a hegy északi oldalára kerültünk. Az utunk felénél tartottunk, amikor kijelöltük a nagy pihenőhelyünket. Kissé szeles oldalra kerültünk, de a néha-néha előbukkanó napsugarak feledték a kellemetlenebb helyzetet. Plusz hatalmas tüzet sikerült rakni, így a felmelegedés problémája is megoldódott.

Ebéd után eljött hozzánk is a Mikulás. Abszolút mindenki hozta magával Szent Miklós szellemét, összegyűjtve több tarisnya édességet. Szép verőfényes alkalomkor öszzegyűjtöttük a gyerekeket és kiosztottuk a Mikulás által adományozott finomságokat. Hű.....hatalmas volt a gyermekricsaj, öröm volt nézni azt a sok kis boldog szempárokat. Mindezek után sikerült összeverbuválni mindenkit és csoportképet készítettünk.

Az utunk hátralevő részét mintha hamarabb tettük volna meg. Ez alkalommal a hegy nyugati részét tapostuk, amikor előbukkant előttünk a Dél Hargita legmagasabb csúcsa is, a Kakukk-hegy (1558 m). Szaporán fotóztuk az előttünk álló tájat, épp a délutáni napfényben amikor megvilágította az egész régiót.

Hamarosan befejeztük körtúránkat és visszatértünk Uzonkafürdőre. A település bejáratánál elbúcsúztunk a mihamarabbi viszontlátás reményében.

Hálás köszönet mindenkinek, hogy sikeressé tettétek ezt a nemmindenapi eseményt és fénysugarat loptunk a gyerekek...és miért nem felnőttek lelkébe, ebben a zűrös világban.

Fotók itt

Bucsecs-hegység: Malaesti - Omul-csúcs, nov 27

Gyönyörűszép pénteki nap jellemezte 2020 november 27-ét, amikor ketten a Bucsecs hegységben túráztunk, egy általunk ismert vidéken. Az Üveggyár völgyön autóztunk fel, majd az utolsó parkolóban hagytuk az autót (950 m / 6,50 h). Már éppen világosodott, úgyhogy a fejlámpák fényét keveset használtuk. Kék sávval jelzett ösvényt követtük, eleinte kényelmes szakaszon, majd egy komolyabb kaptató következett. Ennek a végén egy kilátóhelyhez érkeztünk, ahonnan a Barcasági-medence megmutatta magát a felkelő Nap fényében. Fényképezés után egy huzamos, de nagyon kényelmes szakaszon jutottunk el a Malaesti menedékházhoz (1720 m / 8,20 – 8,40 h).

Péntek regel lévén nagyon gyér volt a forgalom odabent, mi is megreggeliztünk egy tea társaságában és továbbálltunk. Szikrázóan gyönyörű képét mutatta nekünk a völgykatlan. Menetelés közben fent a napsütötte csúcsokon zergecsapatot fedeztünk fel, amelyeket igyekeztünk a lehető legjobban lefotózni. A kevés hó egyáltalán nem jelentett problémát, az is csonttá volt fagyva. Így is a Nagy Kéményen gond nélkül kapaszkodtunk ki, még a hágóvas segítségére sem szorultunk rá. A kéményből kiérve a nyeregben erős napsütésben volt részünk. Egy nagyon picit fújt a szél, de ez nem tántorított el a táj csodálásától. Egy rövid útszakasz választott el a túránk legmagasabb pontjától, az Omul csúcstól. A csúcsról a szélrózsa minden irányába tökéletesen tiszta panorámákat vehettünk szemügyre. A Nagyhagymástól a Fogarasi havasokig minden látszott a legtisztább formában. A téli időszakban a menedékház zárva van, de sikerült bejutnunk a meteoházba, ahol egy nagyon kedves személlyel beszélgettünk el ebédelés közben (2507 m / 11,30 – 12,45 h).

Energiánk feltöltése után ugyanazon az úton jöttünk vissza mint felfele. A fagyos kéményben a biztonság kedvéért felhúztuk a hágóvasakat és a jégcsákányokat is elővettük. Így nagyon gyorsan visszaértünk a Malaesti menedékházba, ahová betértünk egy finom leves elfogyasztásáért. A menedékház tulajdonosával is elbeszélgettünk (1720 m / 14,15 – 15,30 h).

Az autóhoz való visszatérés is nagyon gyorsan ment, problémák nélkül érkeztünk vissza a reggeli kiinduló pontunkhoz (950 m / 16,40 h).

Egy nagyon szép tél eleji túrának tettünk pontot a végére, köszönöm Zsoltnak, hogy ezt megvalósíthattuk.

Fotók itt

VII. Kisbakancs-minitábor - Sztána

Bánffyhunyad télies arcát mutatta nekünk odaérkezésünk pillanatában, 2020 november 21-én szombaton. Mindannyian itt gyülekeztünk a kisvároska vasútállomása előtt. 22-en vettünk részt a nyolcadik alkalommal szervezett minitáborunkban, amely a jelenlegi bizonytalan helyzet ellenére az összes közül a legtávolabb lett lebonyolítva. Sepsiszentgyörgyről és Kezdivásárhelyről érkeztünk, illetve külön köszönthettük Albert Ferenc barátunkat, aki a tordai EKE tagja és egyben a Szentimrei-villa gondnoka. Neki köszönhetjük, hogy ebben az időszakban is sikeresen megtervezhettük és véghezvihettük a minitábor programját.

Autóinkat a vasútállomáson hagyva, vonattal mentünk a közelben levő Sztánáig. Az éjszakai havazás igen jelentős mennyiséggel boldogította csapatunkat ahogyan gyalogoltunk a bokáig érő hóban a Szentimrei-villa felé. Útközben a híres Varjúvárat is megtekinthettük. Egy igazán mesebeli helyen volt szállásunk, csendes övezetben, messze az autóutak zajától, fiatal bükkös- és gyertyános erdőben.

Kós Károly egykori lakhelyén voltunk, ismervén a híres tervező munkásságát, nagy izgalommal töltöttük időnket az általa tervezett házban. A szálláshelyünkkel való megbarátkozás közben a gyerekek több hóembert is készítettek a friss hóban, kihasználva a téli csapadék által nyújtott lehetőségeket. Kora délután Ferenc barátunkkal a Csiga dombra kirándultunk, majd beereszkedtünk a DeMartini-féle lovastanyára, ahol nagyon szelíd lovakat simogathattunk mindannyiunk örömére. A kirándulásról visszatérve mindenki szabadfoglalkozásba kezdett, illetve a vacsora előkészületében szorgoskodott. Ferenc még bemutatta főleg az érdekelt férfiaknak a ház fűtésrendszerét is. Sötétre elkészült a tokány, illetve a kinti tűz mire nagy nehezen begyúlt, besötétedett. Tehát a sütnivaló húsokat fejlámpa fényénél kellett megoldani. A társaságnak tehát fennséges vacsorája kerekedett.

Vasárnap csillogó-villogó reggelre ébredtünk. Reggelit követően máris indultunk a csípős hidegben a Riszeg-tető felé. Az első komolyabb emelkedőnél, lekerültek a kabátok és lezserebbül folytathattuk utunkat a lombhullató erdőben. Azaz most nem a lombok hulltak, hanem a rájuk fagyott és a Nap által olvasztott hó. Kicsivel több mint két óra alatt értünk fel a 757 méter magas, tágas dombtetőre. Fantasztikus napsütésben, csodálatos kilátásunk volt mindenfelé. Legimpozánsabban a Vigyázó tűnt a szemünk elé, de a számunkra alig ismert többi tájkép is lenyűgöző volt. A kötelező csoportkép után indultunk vissza. Meglepően gyorsan haladtunk lefele, főleg az utolsó tisztásnál a gyerekek élvezték kimondottan a hóban való gurulást.

Visszatérve a házhoz még volt idő falatozni és összepakolni. Délután a csillogó napsütésben elbúcsúztunk a háztól, azonban négy társunk még egy éjszakára ott maradt. Tehát megfogyatkozott csapattal vetettünk utolsó pillantást a Varjúvárra, majd felültünk a hamarosan érkező vonatra. Bánffyhunyadon váltak el útjaink, elbúcsúzván mindenkitől.

Köszönöm szépen mindenkinek, hogy mindannyian részt vehettünk ilyen nehéz helyzetben is a minitáborban. Csodálatos emberek vagytok! Külön köszönet Ferencnek, hogy ez az álmunk is valóra válhatott!

Fotók  itt

 

Bodoki-havas: Ika-vára - Bodoki-tető, nov 14

Egy nagyon kedves csapat gyűlt össze az Ika-vár alatti téren, számszerint 26-an (570 m / 8,00 h). Felfedező túrának számított az esemény, hiszen ebből az irányból egyikünk sem volt a Bodoki tetőn. Jóformán a hegység keleti oldala elég ismeretlen számunkra. A közeljövőben azonban többször szándékozunk erről az oldalról feljutni a főgerincre.

Elindultunk tehát tele bizalommal utunk első szakaszán. Borús időjárásban volt részünk egész nap, ezúttal az őszi színek nem voltak annyira fotogénikusak mint máskor. Egy rövid, de meredek kapaszkodó után elértük a mellékgerincet, majd egy kis keresgélés után megtaláltuk a kék háromszöggel jelzett utat, amely utunk során továbbá elkísért. A mellékgerinc útvonala kényelmesen emelkedik a Bodoki-havas szíve felé. Egyáltalán nem megerőltető ritmusban haladtunk, közben még mindig lehetett gombászni aki akart. Egy rövid pihenőt tartottunk az erdőből kijövet a hatalmas legelőn (950 m / 9,45 – 10,10 h).

Indulásunk után hamarosan belecsatlakoztunk a kék kereszt jelzéssel ellátott útba, amely Maksáról jön a Bodoki-hegység főgerince felé. A szürkehomályban egyre jobban kezdett látszani a Bodoki-tető, ahogyan közeledtünk feléje. A távolban hajtóvadászok kiáltásait, kürtjeit lehetett hallani alant a mélyben. Beértünk a csúcs alá, majd egy kerülőt leírva a jólismert déli irányból meredek emelkedő következtében értük el a Bodoki tetőt (1193 m /11,30 – 11,50 h). Bevártunk mindenkit és csúcsfotót készítettünk a ködös időben. A kellemetlen és kissé szeles időjárás miatt úgy döntöttünk, hogy egy picivel lennebb, védettebb helyen ebédelünk. Találtunk is hamarosan egy régi tűzhelyet, amely megfelelt a tervezett célunknak. A helyben talált száraz fákból hatalmas tüzet gyújtottunk, amely elviselhetőbbé tette a 2 fokos hőmérsékletet (1100 m / 12,10 – 13,15 h).

Egy nagyon jó hangulatú ebédszünet után a társaságunk elindult lefele. Egy rövid ideig követtük azt az utat amelyen felfele jöttünk, majd hirtelen elhagytuk a jelzett ösvényt és beereszkedtünk a Sötét-patak völgyébe. Odalent sajnos pontosan egy erdőkitermelés kellő közepébe érkeztünk, ahol az erőgépek teljesen sártengerré változtatták utunkat. Ebben a sárban gyalogoltunk egy óra hosszat, amíg lennebb jelentősen javult az út minősége. Ezen a szakaszon a túránk fénypontjával találkoztunk: egy anyamedvével és három bocsával. Kb. 40-50 méterről figyeltük meg, ahogyan az egyik bocs várt a családjára, majd előttünk keresztezték az erdőkitermelő utat és eltűntek a vadonban. Nagyon felemelő látvány volt főleg a csapat azon tagjainak, akik elől meneteltek.

Utunk továbbá a Csókás-feredő alatt vezetett el. Itt betértünk egy helyi elszigetelt gazdaság udvarára, ahol a gondnok a maga székelyes humorával elmesélt néhány medvés történetet amelyet szinte naponta tapasztal kertjének végében. Lefele jövet máris megpillantjuk az Ika-vár tornyát, ahogyan kibukkan az egyre kopaszabb lombhullató fák ágai közül. Egy rövid menetelés után újra az autóinknál találjuk magunkat. Mivel fiatal volt az idő, senki nem sietett haza, ezért társalgással fejeztük be túránkat (570 m / 15,40 h).

Köszönöm szépen mindenkinek, hogy együtt fedezhettük fel a Bodoki-havas Csernáton felőli táját.

Fotók itt

Kisbakancs-túra Felső Moécs környékén, nov 8

Ahogyan reméltük és készülődtünk, az idei ősz egyik legszebb napját fogtuk ki 2020 november 8-án vasárnap. A csilli-villi időjárásnál még csodálatosabb volt a társaságunk akiknek több mint valószínű hiányzott is egy jó kirándulás ebben a korlátozásokkal teli évben.

Ezen a vastag hóharmattal borított vasárnap reggelen, Felső Moécs központjában 10 x 7 x 2 + 5 személy gyűlt össze, ebből 10 x 6 + 3 gyerek volt. A csapatunkat 8 kutyus is elkísérte (950 m / 8,40 h). Idejében sikerült is elindulnunk neki a hegynek. Rögtön az indulás után a piros emberke jelzésünk egy magánház udvarán keresztül vezetett, majd a bemelegítőnek szánt 200 méteres szintkülönbség leküzdése következett. Természetesen friss erőben nem volt gond, de a csípős hideg is a mozgásra késztetett. Több kaszálón keresztül vezetett utunk, majd az emelkedőnk megenyhülése után egy napos oldalon megálltunk pihenni és reggelizni.

A nagyon erős napsütés pontosan ezen a szakaszon szembe talált, így indulásunk után elég sokat a föld felé kellett nézni, vagy inkább vissza-vissza pillantani főleg a Királykőre, amely jelenleg karnyújtásnyi távolságra látszott. Továbbra is kaszálókon sétáltunk felfele, egy mobiltelefon jel erősítőig, a Templom-gerinc és egyben utunk legmagasabb pontjáig (1250 m / 10,30 h). Itt kedves kolozsvári és szentgyörgyi barátokkal, túratársakkal találkoztunk.

A gerinctúránk innen lefele tartott, majd az erdő szélén egy hirtelen balra kanyar után beereszkedtünk a völgybe, a műútra. A műúton lefele 1 km után ismét erdei ösvényre váltottunk. Háztáji gazdaságok kertjének végében enyhén emelkedtünk, majd az erdőben egy rövid de meredek kaptatót küzdtünk le. A Zilistea-szikla gerincén találtuk magunkat rövid időn belül. Kaszálók szélén de még mindig erdőben gyalogoltunk immár enyhén lefele. Az első tisztáson megtartottuk a hosszabb szünetünket, egy verőfényes oldalon (1150 m / 13,20 – 14,45 h). Mindenki örvendett az őszi napfénynek, a gyerekek társalgással vagy játékkal foglalták le magukat.

Ebédszünet után még tartottuk egy darabig menetirányunkat, majd balra egy éles kanyar következtében meredek ereszkedővel jutottunk vissza Felső Moécs központjába az autóinkhoz (950 m / 15,30 h). Volt aki direkt hazaindult, néhányan azonban megnéztük a picinyke fotós múzeumot. A falu utcáján lehetett vásárolni több helyen friss helyi tejtermékeket, bizonyára éltek is a lehetőséggel néhányan.

Köszönöm ezt a gyönyörű napot minden kedves gyereknek és felnőttnek. Csodálatos csapatunk van! Külön köszönet Horváth Sándornak és Csia Kinga tanárnőnek akik vállalták a hátvéd – igen türelemigényes – szerepét. 

Fotók itt

IV. Vár-túra: Tiborc- és Kelemen várak, okt 25

2020 október 25-én vasárnap került sor Jártó Gábor által szervezett vár-túra sorozatának idei negyedik kirándulására. Ez alkalommal Erdővidékre vezetett utunk, Bodos környékére Tervünkben volt a Tiborc vára, a bányató, a bodosi Csere.tető, illetve a Kelemen vára.

A meglehetősen csapadékos előrejelzés úgy látszik elbátortalanította a kirándulókat, hiszen csupán ketten indultunk útnak az egykori bodosi bányától (500 m / 10,00 h). Nagyon örvendtünk az időjósok baklövésének, mivel az eső helyett kellemes túraidőben volt részünk. Még a Nap is kikandikált a felhők közül. Nos indulásunk előtt szemügyre vettük az elhagyatott bányaüregeket, majd egy enyhe emelkedőt követően máris a Tiborc várának erdővel borított dombtetején álltunk. Jól kivehetőek az őskori várárkok, illetve felfedeztük annak bejáratát is. A környéken nagyon jó volt a gombaáldás, rövid idő alatt jelentős mennyiséget tankoltam fel az őzlábgombából.

Tiborc vára után leereszkedtünk a bányatóhoz. Útközben csodálatos kilátásunk volt a Hargita-hegység déli részére, illetve Nagy- és Kisbaconra, majd a közelben levő Bodosra. A tóhoz közeledve az elhagyatott felszíni fejtést is szemügyre vettük, most is jól látszottak a föld felszíne alatti szénrétegek.

A tavat megkerülve üdvözölhettünk két halászembert is, majd az erdő szélére érve balra fordultunk és azt követtük. Egy kisebb erdősávot keresztülvágva pontosan a Csere-tető gerincére értünk, ahonnan észak irányba fordultunk. Ezen a szakaszon több őzet láttunk elszaladni, sajnos a fürgeségük miatt nemigazán sikerült lencsevégre kapni őket.

Egy hosszadalmasabb tisztás után az erdővel borított bodosi Csere-tető legmagasabb pontjára értünk (730 m / 11,50 h). Megállás nélkül folytattuk utunkat, egy meredekebb ereszkedőt követtünk a ciheresben. Kopasz dombokra értünk ki az erdőből, majd szántóföldek szomszédságában a Kelemen -vár dombján pihentünk (610 m / 12,30 – 13,00 h). Evés közben jól megfigyelhettük a lábunknál elterülő kis falut, Bodost. E dombon semmilyen jel nem utal arra, hogy valamikor vár lehetett, inkább a leírások és a szájhagyomány élteti ennek valamikori létezését.

Leereszkedünk a dombról, kiértünk a Bodos felé vezető aszfaltútra, amelyen be is gyalogolunk a település elejére. Azonban rögtön jobbra fordultunk egy mezei úton, amely pontosan visszavezetett az elhagyott bányához, ahol az autónk várt ránk. Körútunk bezárult és egy rövid, de annál szebb és tartalmas napnak tettünk pontot a végére (500 m / 14,30 h).

Köszönöm Jártó Gábornak, hogy egy általam ismeretlen és csodás helyet fedezhettem fel Erdővidéken.

Fotók itt

 

III. Páll Endre emléktúra, okt 24

Immár harmadik éve került sor szervezésre az esemény kiváló barátunk, túratársunk – Páll Endre – emlékére, 2020 október 24-én, szombaton. Reggel 10 órakor találkoztunk a Gyilkos-tó melletti parkolóban, mintegy 15 személy. Üdvözöltük egymást, majd elindultunk útvonalunk lejárására körút formájában. Csodálatos őszi időben volt részünk, nagyon kellemes és esőmentes napon túráztunk.

Sárga sávval jelölt útvonalon indultunk Háromkút település irányába. Kényelmes makadám úton, panziók, hétvégi házak mellett sétáltunk. Későbbiekben csapatunk kétfelé vált. Nagyjából fele egy sziklamászásra alkalmas terepet választott. Elbúcsúztunk hát, majd folytattuk utunkat. A turistajelzés hamarosan letért a makadámról és erdei ösvényen vezetett lefele a Kis Békás völgyébe. Leültünk pihenni, falatozni és élvezni az őszi nap sugarait, illetve a gyönyörű tájat amely előttünk terült el.

Pihenő után leereszkedtünk a völgybe, átkeltünk a patakon és megkerültük a Kis Szurdok-kő csúcsát délkelet irányból. Közben gyonyörű tájakon vezetett utunk, próbáltunk mindent megörökíteni a fényképezőgépekkel. Még a Kis Békás szorosba való bemenetel előtt ismét lepihentünk és megebédeltünk.

Meredek ösvény vezetett le bennünket a Kis Békás szorosba. Egyre lennebb érve az ösvény elkeskenyedett, nagyon oda kellett figyelni a főleg a gyerekeknek a lépéseikre. Egy kilátóhelyet is felfedeztünk, ahonnan szédítő magasságból nézhettünk alá a sziklák között zúgó patakra. Utunk levezetett pontosan a patak mellé, majd egy lengő hídon egyensúlyoztunk át rajta. Nagy élmény volt főleg a gyerekeknek ezen átmenni. A híd közepéről csodálatos fotót készíthettünk egy hatalmas sziklatoronyról, amely impozánsan emelkedett az ég felé.

Kiértünk a Kis Békás szorosból és máris a Békási szorosban találtuk magunkat az aszfaltos főúton. Nyakunkat nem győztük nyújtani az ég felé, csodálva a hatalmas sziklafalakat amelyek között haladtunk el. Természetesen ügyelnünk kellett az autós forgalomra is, hiszen a keskeny úton igen közel jöttek hozzánk. Előbukkant a híres Oltár-kő is, ennek a látványa egy jó ideig elkísért. Szemügyre vettük az Endre emlékére kialakított útvonalat is. A szerpentinek után egy alagút következett, aztán végleg kikerültünk a szorosból. Hamarosan visszatértünk a Gyilkos tóhoz, ahol kürtőskaláccsal és lángossal csillapítottuk az éhséget. Itt pontot tettünk az emléktúrának, elbúcsúzván a kiránduló társainktól.

Köszönjük mindenkinek a részvételt, ezáltal méltó emléket állítva szeretett barátunknak, Páll Endrének.

Fotók itt

Bodoki-havas gerinctúra, okt 17

Igazán őszies, borongós, ködös hajnal fogadott 2020 október 17 szombatja a sepsibükszádi vasútállomáson (600 m / 5,40 h). Heten ugrottunk le a gyéren megvilágított épület előtt, ügyelve, hogy lábainkat ne törjük ki így még a túra előtt. Egy hajnalos csoportkép után indultunk útnak a Szent Anna-tó kráterének széle felé. Átmentünk az Olt folyón, majd egy szekérúton beértünk a faluba. A műúton átmenve a temető szélében haladtunk felfele fejlámpáink fényénél. Az utolsó házakat elhagyva egy bővízű borvízforráshoz értünk, ahol feltölthettük az innivaló készleteinket. A kráter széléig egy komolyabb kaptatót kellett leküzdenünk, de friss erőben gond nélkül kiértünk a tetejére. Itt már megtört a hajnal és természetes fényben folytathattuk utunkat. A fel-felszakadozó ködben nagyon érdekes volt a táj, csodálatra méltóan simultak a felhők az egyre rozsdásodó lombhullató fákra. A Kokojzás tetőn keresztülmenve, leereszkedtünk a Szent Anna-tó illetve Bálványos irányába tartó műút kereszteződésébe, ahol még két túratársunkat üdvözölhettünk. Kilencen folytattuk tovább a hosszadalmas túránkat.

Hamarosan felérünk a Bálványos hágóra, ahol reggeliszünetet tartunk (940 m / 8,10 – 8,45 h). Eddig a Csomád-hegység ösvényeit tapostuk, innen a Bodoki-havas gerince következett bő 40 km-en keresztül. Falatozás után felkerekedtünk és nekivágtunk dél irányban a hatalmas erdőnek. Egyre nagyobb emelkedőket hagytunk magunk után, bőségesen nyerve ezáltal szintkülönbségünket. Ezen a szakaszon a gerinc erdős-köves talaja és keskenyebb szélessége jelentősen megnöveli az előrehaladás nehézségét. A sárga sáv jelzés is alapos felujítást kíván főleg itt a hegység északi részén. Mivel nagyon gyéren járt részről beszélünk, ezért az ösvényt is felvette a gaz, illetve kidőlt fák is keresztezik a turista útját. Ilyen körülmények között értük el a köves Hosszú Sarkat, majd később a Kőmöge csúcsát, ahol pihenőt tartottunk (1241 m / 10,15 – 10,45 h).

A Kőmöge, a Bodoki-hegység legmagasabb csúcsa, amelynek teljesen erdő borítja a tetejét. Messze esik a településektől, ezért nemigazán tartozik a turisták kedvenc helyeihez. Inkább a Bodoki tetőre kirándul mindenki, hiszen jó idő esetén lélegzetelállító kilátást nyújt a Kárpátkanyar hegységei felé.

Csoportkép készítése után elindultunk lefelé. Még egy jó nagy domb választott el attól a pillanattól, ahonnan a hegység gerince jóval „megszelidül” és könnyedén járható. Jelentős szintkülönbséget ereszkedtünk le a Kőmögéről, majd egy ugyanakkora (kb 200 m) szintet vissza kellett kapaszkodnunk a Burdé tetőre. Az eső is el kezdett szemerkélni, úgyhogy az esőköppenyek jó szolgálatot tettek. A Burdé tetőn jól kifújtuk magunkat és elkönyveltük magunk megnyugvására, hogy innen már egy jóval könnyebb útvonal következik egészen a túránk végéig, Angyalosig.

Kiértünk az erdőből és a szél is egyre jobban kezdett fújni. Kilátásunk természetesen nem volt, kövér felhők lepték be az eget. Kényelmes szekérúton gyalogoltunk, jó iramban. Elértük a Bojtorjános tetőt, ahol a főgerincbe belefut a piros kereszt jelzés, amely Málnásfürdőről jön (1050 m / 14,10 h). Menetelünk tovább a ködben, felhőkben járva. Szerencsére az eső elállt, így valamelyest kellemesebbé vált a kirándulásunk. A Henter mezejének sarkát elhagyva ebédszünetet tartottunk (1070 m / 14,45 – 15,15 h).

Evés közben a felhőplafon kissé felemelkedett és belátást nyerhettünk a Felső háromszéki medencére. Picit irigykedtünk a lenti napsütésnek, mi is örvendtünk volna neki legalább falatozásunk alatt. Indulásunkat követően hamarosan a Bodoki-tető alatt voltunk. Most úgy döntöttünk, hogy kikerüljük azt, mivel a felhők miatt úgysem lett volna kilátásunk. Így tehát kelet irányban egy kényelmes szekérúton megejtettük a kerülést, közben egyre jobban kezdtek megtelni őzlábgombákkal a táskaink. Különben egész nap rengeteg gombát találtunk, szedtünk is amennyit tudtunk és elcipelhettünk.

Ahogyan egyre lennebb ereszkedtünk, az időjárás mintha javult volna. Egészen szép képeket lehetett készíteni, aminek örvendtünk. Gerincutunk kényelmesen, de hosszadalmasan vezetett egyre délebbre. Próbáltunk egy folytonos iramot tartani, de a temérdek gombatermés csalogatott bennünket és ezek leszedése jelentős időveszteséggel is járt. Egyre jobban közeledett a szürkület és a borús időjárásnak köszönhetően hamarabb is besötétedett. Előkerültek ismét a fejlámpák. Az utolsó 10 km-t teljesen töksötétben kellett lejárnunk, a vonat elérése is egyre bizonytalanabbá vált. De még ekkor is a lámpák fényénél kikandikáló gyönyörű gombapéldányokat le kellett szednünk.

Még Angyalos előtt ismét eleredt az eső, de ez volt a legkisebb gondunk. A faluba érve hallottunk egy vonatsípolást, amely egyértelművé tette, hogy lekéstük azt (550 m / 21,25 h). Volt akinek sikerült itthonról autót hívnia, mi néhányan még elgyalogoltunk az állomásig. Itt csodák csodájára épp a mi vonatunk megérkezett egy negyedórás késéssel. Egy kutyus kísért el a Bálványosi hágótól mindvégig, őt is felpakoltuk a vonatra, hogy majd ismét visszakerüljön az elkövetkező napokban ahonnan elindult. Így mindenki szerencsésen hazaért, pontosan idejében, egy késői vacsora reményében.

Élménydús napunk volt. 52 km sikeres gyaloglás következtében egy tartalmas napnak tettünk pontot a végére. Ugyanakkor eredményesnek is nevezhető, hiszen mindannyian annyi gombát vittünk haza, amennyit csak elbírtunk. Köszönjük Vasile Paun – Palikának – a túravezetést és a reményt, hogy elérjük a vonatot. A túravezető nevében is köszönjük mindenkinek a részvételt, a bátor hozzáállást e különleges és sikeres teljesítmény alkalmából.

Fotók itt

Felfedező-túra a Vigyázó hegységben, szept 19

2020 szeptember 19-én szombaton öten vágtunk neki e számunkra ismeretlen útvonalnak a Vigyázó hegységben. Sepsiszentgyörgyről kora hajnalban indultunk, ennek eredményeképp a virradás pontosan az érkezésünkkor történt. A havasrekettyei vízeséstől picit lennebb hagytuk az autónkat és indultunk a felfedezésre (900 m / 7,00 h). Négyen jöttünk Sepsiszentgyörgyről, illetve velünk tartott egy igen jó életkedvű vidám ember a tordai EKÉ-től is.

Eléggé csípős hidegben indultunk egy erdőkitermelő úton. Percek alatt a havasrekettyei-vízesés alatt találtuk magunkat, amely látványa lenyűgözött bennünket. A korai odaérkezésünk miatt más turisták nem voltak a helyszínen, a különben nagyon gyakran látogatott természeti csodánál. Fotózás után folytattuk utunkat szintén az erdőkitermelő úton, kék pont jelzésen. A mély völgyben kényelmesen haladtunk, igaz gyorsabb iramban. Nemsokára elágazáshoz értünk, a Fehér kősziklák felé. A kősziklákat körút formájában is le lehet járni, mi most az alsó utat választottuk a felmenetelhez, hogy legyen teljes rálátásunk. Nem csalódtunk, gyönyörű látvány fogadott ahogyan elhaladtunk a sziklák alatt, az egyre jobban emelkedő ösvényről. A tordai EKÉ-s Ferenc barátunk megmutatta hogyan kell megenni a bábakalácsot, amelyet soha nem kóstoltunk eddig és meglepően finom volt. A karalábé ízéhez hasonlítható.

Ösvényünk egyre meredekebbé vált, majd kiértünk pontosan a Vigyázó alatti kapaszkodóhoz. A turistaút egy enyhébb változaton vezet, de a térképen egy direkt utat véltünk felfedezni, amely a csúcs közelébe érkezik. Láttuk a nagyon meredek kapaszkodót, de nekivágtunk. Kb 300 méter szintkülönbséget kellett legyúrni a nagyon meredek szakaszon. Azonban a választott útvonal meghozta gyümölcsét, hiszen fel végig telis-tele volt piros és lila áfonyával és a terep meredeksége miatt nem is kellett nagyot hajolni értük. Markoslag majszoltuk a finom gyümölcsöt, úgy menet közben. Hű de jólesett!

Felértünk a Vigyázó platójára, onnan már egy kis séta volt a csúcs (1836 m / 10,20 – 11,10 h). Gyönyörű idő lévén a szélrózsa minden irányába el lehetett látni. A közvetlen közeli csúcsokat a térkép segítségével pontosítottuk, illetve a Nagy Bihar csúcsát ismertük fel. Az áfonyalakmározás igen meghozta az étvágyunkat, így letelepedtünk reggelizni.

Pihenés után csoportképet készítettünk és indultunk a piros pont jelzésen a menedékház felé. A platón vezetett eleinte utunk, elhaladtunk egy meteoállomás mellett, majd fokozatosan kezdtünk ereszkedni. Egyre több turistával találkoztunk, sőt néhány kolozsvári EKÉ-s taggal is, akiket Tünde és Ferenc társaink is ismertek. Rövid beszélgetés után tovább ereszkedve leértünk a menedékház elé (1400 m / 12,20 – 12,50 h). Letelepedtünk a menedékház elé, előbb azonban jó hideg itallal és fagyival oltottuk szomjunkat. Odabent elbeszélgettünk a menedékházas nénivel, kifaggattuk a lehetőségekről. A viszonylag kis menedékházban 30 szálláshely van, a konyhából épp finom lucskoskáposzta illatt nyaldosta az orrunkat. A szállásfoglalást nagyjából egy hónappal előre kell intézni, hiszen forgalmas a hely. Személyenként 30 lejbe kerül az ottalvás.

Lehűsülésünk után szedtük a sátorfánkat és indultunk szaporán, hiszen még az út felénél sem jártunk. Gyorsabb tempót vettünk fel, természetesen ebbe besegített az egyre folyamatosan ereszkedő könnyű útvonal. Kék pont turistajelzést követtünk. Kellett figyelnünk a térképet is, hiszen a hirtelen eltérőket nem mindig jelezték táblával. Nagyon oda kellett figyelnünk. Karintia-szépségű helyeken jártunk. Lenyűgözött bennünket a takaros kis elszórt lakóházak kint a településektől messze, teljes nyugalomban. Útvonalunk során három komoly (200-400 m) emelkedőt is hagytunk magunk mögött, ezeket ereszkedők követték. Ennek köszönhetően jelentősen begyűjtöttünk egy jelentős szintkülönbséget.

Utunk utolsó szakasza egy rövid kapaszkodót jelentett a Lespezi csúcsára (1222 m / 17,10 – 17,30 h). fentről csodálatos rálátásunk volt az alattunk 350 méterrel lennebb zubogó havasrekettyei vízesésre, vagyis a reggeli kiindulópontunkra. A csúcson megpihentünk, tudtuk, hogy kemény ereszkedőben lesz részünk hamarosan. Piros kereszt jelzést követve indultunk a Lespezi rövid gerincén, majd keskeny sziklás ösvényen a szakadék szélén kezdtük az ereszkedést. Problémák nélkül, maximális odafigyeléssel kezeltük a helyzetet, így könnyedén elértük az erdei ösvényt és egyben az erdőkitermelő utat. Innen egy rövid séta után máris az autónknál vetettünk véget ennek a fantasztikus körtúrának.

Köszönöm a kedves túratársaimnak, barátaimnak – Tünde, Emese, István és Ferenc – hogy együtt felfedezhettük a Vigyázó szépségét. Köszönöm, hogy vállalták a korai indulást, a késői lefekvést, a sok-sok kilométert és szintkülönbséget. Összvisz több mint 700 km-t utaztunk, 33 km-t gyalogoltunk, 1600 m szintet hagytunk magunk után úgy fel mint le. Mindezt 22 óra alatt. Csodálatosak voltatok! Ugyanakkor megjegyezendő Ferenc rengeteg viccei és élettörténetei, amellyel folyamatosan derített bennünket az útvonal teljes hosszán. Köszönjük Ferenc!

Fotók itt

Kisbakancs-túra a zernyesti Magura környékén, szept 13

Az idei nyár utolsó komolyabb melegének örvendezhettünk a kirándulásunk során. Nemsokára e felsőbb régiók nem fognak kecsegtetni a maihoz hasonló meleggel, hiszen szeptember közepén járunk. Fél éves kényszerszünet után ismét életre keltettük a kisbakancs túrákat, igaz előre óvatos módban. Ez a kihagyás rendesen éreztette velem is a hatását, a szervezőképességemet újra be kell „olajoznom”. A túrafelhívásra rajtunk kívül öt családnak engedélyezhettem a részvételt a mostani helyzet miatt, akár teszttúrának is nevezhetem e vasárnapi kirándulásunkat.

Mindenki pontosan megérkezett a Zernyest melletti Botorog forráshoz (820 m / 8,30 h). Ebben a mély völgyben a reggel kissé hűvösnek bizonyult, de ebben az időszakban nem számít csodának. A társaság köszöntése után indultunk a piros sáv jelzésen Magura irányába. Összesen 24-en vettünk részt, amelyből pontosan fele gyerek volt. Rajtunk kívül két szép vadászkutyus is velünk tartott – Füge és Dió.

Eleinte a makadám utat tapostuk, de szerencsénkre hamarosan elhagytuk azt és erdei ösvényen kapaszkodhattunk felfele. Már reggeliben elindult az autósforgalom, így kellemetlen lett volna az út mellett gyalogolni a gyerekekkel. Nos az ösvényünk elég meredeken kapaszkodott felfele, de friss erőben főleg a gyerekek mindvégig elől jártak. Egy jelentős szintemelkedés után jóval megenyhült a terep, így rövid de gyakori pihenőket tartottunk. Néhány gyönyörű tisztást kereszteztünk, ahol óriási őzlábgombákat találtunk. A legnagyobb egy jókora serpenyő átmérőjéhez hasonlított. A vastagon harmatos fű között friss vaddisznótúrásokat szemléltünk. Két erdős-sziklás csúcs kikerülése után pontosan a Nagy Magura előtti tisztáson tartottuk az ebédszünetünket (1250 m / 11,15 – 12,30 h).

A megérdemelt pihenő alatt jólesett elbeszélgetni a szólőtársakkal, barátainkkal, közben a gyerekek és a két kutya hozták a formáikat.

Utunk következő szakaszát a Nagy Magurára való felkapaszkodás jelentette. A tisztásról egy meredek, keskeny ösvényt követtünk toronyiránt, majd a végén egy kis sziklamászás után a csúcs melletti kilátóhelyhez értünk. Maga a csúcs erdővel borított, oda nem láttuk értelmét menni. (1374 m / 13,00 h). Gyönyörű, panoramikus kilátásnak lettünk szemtanúi. A Királykő teljes gerince mintha csak karnyújtásnyira lett volna. Alattunk bő 600 méterrel Zernyest városa, majd az egész barcasági medence belátható volt. A sziklás toronyról egy picit lennebb készítettük a csoportképünket e mesebeli tájon.

Utunk hátralevő része lefele vezetett, könnyebb terepen. Egy kék háromszög jelzés kísért bennünket Magura falujába. A településre beérve, ösvényünket makadám út váltotta, szerencsére még az elején kis autósforgalommal. A nyár végi melegben, a poros úton menetelve egyre jobban kívántuk a különböző frissítőket. Hamarosan a vágyainkat kielégítettük egy nagyon jól ellátott, takaros kis vegyes boltban. A „La Ciocolata” nevű mini-abc teraszát és a mellette levő füves terepet elfoglaltuk fagyievés közben, illetve szürcsöltük kedvenc italunkat (1000 m / 15,00 – 15,30 h).

Felfrissülve vágtunk neki az utolsó kilométereknek. Itt már egyre nagyobb volt az autósforgalom de ismét elkaptuk a reggeli erdei ösvényünket, amelyen most lemehettünk nyugodtan. Visszatérve a Botorog forráshoz a búcsúzkodás maradt hátra (820 m / 16,30 h). Reméljük mihamarabb újra együtt kirándulhatunk.

Köszönöm mindannyiatoknak ezt a gyönyörű és tartalmas napot!

Fotók itt

Fogarasi-havasok: Serbota és Scara csúcsok

Gyönyörű szép nyári reggelen indultunk ketten útnak a Fogarasi havasokbeli Serbota völgyéből (1000 m / 6,30 h). Gyaloglásunk előtt elég rossz minőségű erdei úton felautóztunk egy kőbányáig, ahol leparkoltunk. A parkolótól számítva 1-2 km-en belül az erdőkitermelő utat meredek ösvényre váltottuk a Negoiu-menedékház irányába. A meredek, de szerpentines ösvénynek hála hamar elértük a menedékházat, ahol az ott alvó turisták épp ébredeztek és szürcsölgették a reggeli itókájukat (1540 m / 7,50 – 8,10 h).

Egy hüsítő elfogyasztása után úgymond nyakunkba vettük a hegyet és a kék sáv jelzést követve megkezdtük a kapaszkodót a Serbota gerincén. Azaz eleinte egy meredek keskeny ösvény vezetett fel a hegy oldalában, amelynek következtében a mellékgerincen találtuk magunkat. Nagyon sok áfonya található ezen a szakaszon a menedékháztól felfele. Az egyre nagyobb meleg megtatte a hatását, rendesen folyt a víz rólunk. Menetelésünket lazábbra fogtuk, nem akartunk kifulladni a meredeken és a hőségben. Ennek ellenére nagyon jól haladtunk és ahogy fennebb értünk gyakrabban megálltunk rövid időre csodálni a tájat. Nyugatra előbukkant a Scara- és a Ciortea sziklás csúcsai, keletre pedig a Negoiu sziklavára tornyosult az ég felé. Alattunk egyre nagyobb űr tátongott a katlan irányába. A mellékgerinc vége egyre sziklásabb lett, de könnyedén túljutottunk rajta és máris a Serbota csúcsán álltunk (2331 m / 9,50 – 10,30 h).

Felértünk a Fogarasi-havasok és egyben a Kárpátok főgerincére. A szél elég zavaróan kezdett fújni, úgyhogy a tízóraizásunkhoz egy védettebb helyet kerestünk. Az energiánk feltöltése után körbefényképeztük a tájat és indultunk nyugat irányba a piros sáv jelzésen. Eleinte egy komoly ereszkedőt hagytunk magunk mögött majd a Musceaua Scarii háztető alakú gerincére másztunk ki. A gyephavas után sziklásabb terepet tapostunk, közben folyton szemünk előtt voltak a Ciortea impozáns csúcsai és a katlanban csillogó Feleki-tó. Az ösvényünk kisebb csúcsokat került meg, majd a Scara nyeregből megállás nélkül a Scara csúcsáig küzdöttünk le újabb 150 méter szintkülönbséget. A Scara nyeregben (2150 m) a régi menedékhely nyújt továbbra is 10 személynek alvóhelyet, az új létesítményt a szél szétszedte, gondolom egy nyitva hagyott ajtó miatt. A Scara csúcsán magyar fiatalok csoportjával találkoztunk Erdély több részéből jöttek. Fent a csúcson pihenőt tartottunk és szemléltük a csodálatos tájat (2306 m / 11,50 – 12,10 h).

Közben a napos időt egyre nagyobb felhők gyülekezése váltotta fel. Esőtől azonban nem kellett tartani, így nem aggódtunk. Piros kereszt jelzésen hagytuk el a főgerincet és észak irányban ereszkedtünk a Barkács-menedékház felé. A Scara csúcsról való ereszkedés során több turistával is találkoztunk akik felfele tartottak. Meglepő módon több tíz év körüli gyerekeket láttunk, akik saját csomagukat cipelve mentek a szüleikkel a magaslatok felé. Mi lefele elértük a mellékgerincet, amely hosszan nyúlt észak irányban, egy ideig jóformán egyenesen haladhattunk. Ki is használtuk a terep könnyedségét, gyorsabb tempót diktáltunk. Emiatt kissé figyelmetlenek lettünk és a menedékház felé vezető ösvényről letértünk. Úgymond egy másik jelzést követtünk, amely a Barkács- és a Negoiu menedékházak közötti ösvényre vezetett. Tehát egy picivel lerövidítettük a tervezett utunkat. A Barkács menedékház meglátogatását már nem láttuk értelmes dolognak.

Ígyhát a piros pont jelzést követve nagyjából az 1500 méteres szintet tartva gyalogoltunk a Negoiu-menedékház irányába. Az ösvény többnyire keskeny és benőtte mindenféle zöldség, ami arra utalt, hogy nem sokan használják e útvonalat. Egy völgybe ereszkedtünk be, majd egy mellékgerincre kapaszkodtunk fel és a célpontunk máris a szemünk elé került. Egy huzamosabb gyaloglás után a Serbota-vízesés fölé vezetett utunk, jókorát ittunk a finom édesvízből. A menedékházig egy újabb jókora kapaszkodót hagytunk magunk után, szerencsére immár erdőben, ahol a nagy meleg nem zavart. Bementünk a menedékházba picit körülnézni és lehűsölni (1540 m / 14,45 – 15,15 h).

Az előszobában le kell húzni a bakancsokat és mezítláb vagy papucsban lehet bemenni. Az ebédlő tágas és tiszta, rögtön egy hüsítővel oltottuk szomjunkat. Az árak elég magasak, más menedékházakhoz képest feltűnt nekem elég hamar. Igaz, nemrég renováltak és kényelmes tiszta szobák várnak a pihenni vágyókra. Az új tulajdonosok – fiatal pár – híresek a kedvességükről, úgyhogy mindeféleképpen ajánlatos meglátogatni őket.

Rövid pihenőnk után elindultunk lefele a szerpentines széles ösvényen. Fáradtságot nem érezve gyorsan szedtük a lábunkat, persze a gravitáció is jelentősen besegített. Leérve az erdőkitermelő útra egyre több autót láttunk leparkolva, úgyhogy ez a vidék nagyon forgalmas főleg hétvégeken ebben az időszakban. Autónkhoz visszatérve megszabadultunk a bakancsainktól és a jéghideg patakvízbe mártottuk lábainkat (1000 m / 16,10 h).

Csodálatos túranapnak tettünk pontot a végére. Köszönöm István barátomnak, hogy velem tartott és újra felfedezhettük a Fogarasi havasok különleges táját.

Fotók itt

Családi hétvége Dobrudzsában, júl 10-12

Nem egy ismeretlen helyet választottunk e hétvégére, hiszen már jómagam negyedszer jártam ezen a tájon, illetve még családi státusban is voltam, amikor kislányunk még a két évét sem töltötte be. Újra eszünkbe jutott a dobrudzsai különleges táj, a Măcin-hegység csodálatos alakzata.

A túrát nem előzte meg különlegesebb tervezés, nagyjából mindent tudtunk a szálláshelyünkről, túraútvonalunkról. Jóformán nem is kellett sokat gondolkodni, hiszen a kimondottani ott tartózkodásunk egy napra szólt.

Pénteken, 2020 július 10-én 15 órakor indultunk itthonról. Autónkkal Kézdivásárhely irányába mentünk, majd Ozsdolánál hágtunk fel a Keleti Kárpátok főgerincére. Ezek után a Vráncsa-hegység hosszú völgyeiben való leereszkedés után értük el Foksány vidékét. Rengeteg szerpentin, éles kanyar jellemzi ezt az útszakaszt, de csodálatos tájakon vezet végig. A Háromszéki-havasok fenyveseit és kopár magaslatait figyelhetjük meg, majd a Vráncsa-hegység meredeken mély vad völgyeit. Az útszakasz végén Foksány híres bortermő vidékén jártunk.

Foksány környékén kezdődik a végelláthatatlan sík terep. Amerre szem lát csak mező. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a Brăiláig vezető műút szélén sokkal több a parlagon hagyott terület, mint a megmunkált termőföld. Gondolom ez az öntözőberendezések hiánya miatt van, látszik is ahogyan sok helyen az elsivatagosodás az úr. Foksány – Brăila között keskenyebbnek tűnt a műút, sok helyen foltozva van, nagyon egyenlőtlenül jár rajta a jármű.

Brăilában értünk a Duna partjára. A kompra nagyon keveset kellett várnunk, félóránként több hajó szállít át különböző járműveket és embereket. 23 lejt fizettünk összesen az átkelésre, hamarosan a kompról élvezve a számunkra különleges élményt. Átkelés közben megfigyeltük a sirályokat, vadkacsákat és élveztük a széles Dunát. Épp visszaemlékeztünk a tavalyi évre, amikor a németországi Fekete erdőben e folyam forrásánál ittuk a finom hideg vizet. Sajnos a tisztasága itt pont az ellentétes póluson van, hiszen több műanyagpalackot is láttunk a vízben, illetve szemünk láttára is eregették bele egyesek a cigarettacsikkeket.

A Duna túloldalán ismét egy rövidet autóztunk - immár a Măcin-hegység lábánál - míg Greci településre beértünk. 20 óra 30 perckor érkeztünk meg a Turtle kempingbe, 280 km, 5 és fél óra autózás után. Nagyon kellemes fogadtatásban volt részünk. A kemping a falu bejáratánál helyezkedik el, egy kis gyümölcsösben. Van ott cseresznye, meggy, dió, alma, körte, szilva, barack, szőlő, természetesen mindegyik a maga idejében teremve. A kert végében rengeteg háziállat futkorászott a gyerekek örömére. Aztán a rengeteg cicával és kutyával nagy barátságokat kötöttünk. Felhúztuk a családi sátrunkat közel a konyhához, amelynek végeztével be is esteledett. Ettünk, néztük a csillagokat és a műholdakat, főleg a gyerekek érdeklődése miatt, aztán éjfélkor (lehet kissé után) lefeküdtünk.

Július 11-én, szombaton reggel 5 órakor kezdődött az ébresztő. A fejünk felett megszólaltak a galambok, majd a környék összes kakasa rázendített. Nem maradhattak el a bőgő tehenek sem, élelemre várva. Ezek a hangok nem voltak zavaróak, úgy folyamatosan költött fel bennünket. Hasznosan, hiszen a mai nap a túrázásra volt szánva. Reggelizés után autóval mentünk ki pontosan a hegy aljáig. A nagy melegben nem akartunk aszfalton is gyalogolni 3 km-t, így a kényelmet választottuk. 9 óra magasságában indultunk a Țuțuiatu-csúcs felé, amely a Măcin-hegység legmagasabb pontja, a maga 467 méterével. A kék háromszögön indultunk a falu szélétől. Már ilyenkor a hőmérséklet a 30 fokhoz közelített. Az útszakasz elején nagyon kevés az árnyékos hely, viszonylag sokat kellett gyalogolni az első fa árnyékáig. De addig is két teknősbéka feledtette velünk a meleget, a fűben találtunk rájuk érdekes módon egy esztenához közel. A gyerekek végtelenül boldogok voltak, simogatták, emelgették a vadon élő jószágokat. A Mór teknős európai és ázsiai viszonylatban itt Dobrudzsában található a legészakibb ponton. Reméltük a további találkozást e különleges állattal, de a nagy meleg miatt inkább elbújtak. Nyáron kora reggel, vagy késő este jön elé, tavasszal és ősszel inkább a déli órákban amikor kellemesebb a meleg. Októbertől márciusig hibernál. Nos nagyon örvendtünk, hogy gyerekeinknek megmutathattuk őket, nagyon különleges látványban volt részük.

A teknősök után egyre meredekebb úton haladtunk felfele, minden fa árnyékában megálltunk hidratálni. Aztán szerencsénkre egy erdő is következett, amelyben jóval könnyebben haladtunk. Itt azonban az énekes kabócák sokasága fülsiketítően ciripeltek. Néhányat közülük szemügyre vettünk, főleg azokat amelyek a földre leestek. A fákon lehetetetlen észrevenni e különben nagyméretű bogarakat. A fülsiketítő zajt a haslemezükön levő hártyák sorával adják a hímek, a nőstények bekerítése érdekében. Nos ebben a „koncertben” mentünk egészen a csúcsig. Az útvonalon két forrás is van, természetesen ilyenkor kiszáradva. Csak tavasszal található bennük víz.

A csúcsra dél előtt néhány perccel értünk fel. Erre néhány felhő összesereglett és kellemes szélfuvallat indult. Megszabadultunk egy időre a kánikulától. Családi fotót készítettünk a röghegység legmagasabb pontján és élveztük az előttünk elterülő tájat. Látszott a Duna, Galac és Brăila városok egy része és a nyugatra végelláthatatlan tisztás.

Körülbelül 300 millió éves köveken tapostunk, jóval a dinoszauruszok előtti korból. E hegyek az idők során lemorzsolódtak, hiszen abban az időben a 2500-3000 méter magasságot is elérték. Ha távolabbról nézünk rá a Măcin-hegység gerincére, egy fantasztikus hasonlóságot fedezhetünk fel a mostani Fogarasi-havasok gerincével, természetesen kicsinyített formában.

Visszautunkat nem ugyanott terveztük, hanem továbbmentünk a Ghiunaltu felé. A nemzeti park szélét jelölő kék négyzetet követtük. Eleinte egy ereszkedőben volt részünk majd egy emelkedőben a Ghiunaltu sziklás gerincére. Lépésről lépésre a Fogaras és a Retyezát kicsinyített mása járt a szemem előtt. Ösvényünk a gerinctől egy picit lennebb vezetett, míg egy nyeregbe értünk. A csodás sziklavilág utolsó szakaszán voltunk, gyaloglásunk további részét egy mesterségesen kialakított úton folytattuk. Gránit kibányászására kialakított utak voltak ezek, most hegyikerékpárútvonal van a jelzések szerint. A lefele való menetelés hosszabb volt, de könnyebben ment. Mire visszatértünk az autóhoz ismét hőség fogadott. Greci falu központjában található cukrászdában nagyon jól jöttek a különböző hüsítők. Boldogan tértünk vissza a kempingbe.

Mivel még nagyon korai volt az idő, beautóztunk a közeli Măcin városkába. Neve a törökből ered a 15. századból. Az ókorban Arrubium nevű településként volt ismert, az első századból. Az autót a központban hagyva kigyalogoltunk az Arrubium helyére, amely egy magaslaton helyezkedik el. Sajnos a város szégyenének is lehetne nevezni, hiszen látszik, hogy sokan ide hordják ki a szemetüket. Érthetetlen, hogyan nem zavarja az ott lakókat, hogy a történelmük lassan egy szemétdomb lesz. Szerencsére az autóban hagytam a fényképezőgépemet. A kilátás azonban csodálatos. Pontosan alattunk folyt a Duna, látszott a Brăilai nagy sziget, illetve a Măcin-hegység északi nyúlványa. A városkában kívülről szemügyre vettük a török mecsetet, sajnos nem láthattuk belülről. Kellemes meglepetésben volt részünk az igen jószívű dinnyeárus bácsinál, aki mindannyiunkat megetetett a zamatos gyümölcsével.

Lassan azonban eltelt a nap, visszatértünk a kempingbe és álomra hajtottuk fejünket. Másnap, július 12-én vasárnap reggel hazafele készülődtünk. Mire reggeliztünk és lebontottuk a sátrat már 10 óra is elmúlt. Elbúcsúztunk a kedves szállásadónktól, akivel közös fotót is készítettünk. Néhány térképpel, hűtőmágnesekkel kedveskedett nekünk. Megígértük, hogy viszontlátjuk egymást. Ugyanazon az úton mentünk, amelyen jöttünk. Átjöttünk a Dunán a komppal, egy vráncsa-megyei útszéli falucskában friss paradicsomot, szilvát, nyári almát vásároltunk olcsón. Majd elérve a Kárpátokat még megnéztük a Putna-vízesést, ahol még rengeteg ember volt rajtunk kívül. Átszelve a Háromszéki havasokat szerencsésen hazaértünk Sepsiszentgyörgyre egy rövid, de annál tartalmasabb kikapcsolódás után.

Néhány adat:

• Sepsiszentgyörgy – Greci: 280 km. Kb. 5 – 6 óra autóval.
• Átkelés komppal: 23-26 lej (autó, 4 személy).
• Turtle kemping Greci: Adrian Matetovici (0743-646256).
• Kemping árak: 25 lej felnőtt, 10 lej gyerek per éjszaka.
• Kemping felszerelés: hideg kútvíz (50 méter mélyről), tusoló napkollektorral, folyékony szappan, WC, aragázkályha, hűtőszekrények, mikrosütő, filagóriák padokkal asztalokkal, grillezők (szenet vagy fát kell vinni), konyhasarok edényekkel, mosogatókagylóval és szerekkel. Gyerekeknek van egy hinta, illetve egy rakás állat az udvaron illetve a ketrecekben. A gyümölcsfákat a beszámolóban említettem. Kedves barátságos emberek, csendes környezet.
• Sátor mellé autót nem lehet bevinni, a parkolóban kell hagyni,de egy talicskával beszállítható a cucc.
• Nyári szezonban kötelező a szúnyogelleni spray (nekünk az Autan bevált ott, igaz annyit használtunk el ott két este mint itthon egész szezonban). A helyiek este közeledtével vékony inget és nadrágot húznak magukra védekezésképpen. Kirándulások alatt szigorúan bakancsban kell menni (nem adidas, nem szandáll) a köves terep és esetleges viperák miatt (az utóbbi inkább járatlan helyeken jeleni meg), szintén a meleg időszakban főleg gyerekeknek és nőknek, de férfiaknak is kötelező a kalap (én nem szeretem, nem vittem, nem lett semmi bajom. Gyerekeknek és érzékenyebbeknek muszáj!). Nem utolsó sorban a VÍZ! Fejenként legyen nálunk 3-4 liter is! Gyerekeknek legalább 2 liter.

Fotók itt

Fogarasi-havasok: Urlea-csúcs, júl 4

Karantén utáni első komolyabb túrán vettünk részt Kovács Gábor barátommal ketten. A Fogaras havasokbeli Urlea csúcsra esett a választás, amely egyik legmagasabb csúcs a hegység gerincének keleti részén. Személyem szerint már három alkalommal jártam errefelé, tehát ismerős volt a táj. Nehéz túráról van szó, hiszen menet-jövet szinte 30 km-ről van szó és 2000 méter szintemelkedésről és természetesen ereszkedésről. Nagyon ki voltunk „éhezve” a magashegyek iránt, így belevágtunk.

2020 július 4-én szombaton szerencsésen megérkeztünk a breaza-i kolostor mellé. Autónkat egy picit fennebb leparkoltuk és szép időben indultunk útnak (500 m / 5,50 h). Az időjáráselőrejelzés főleg déutánra jelzett esőt, de délelőttre is igen változékonyat jósolt. El voltunk határozva, ha rosszra fordul az idő, térünk vissza.

Egyelőre tehát jó időben indultunk útnak a piros pont jelzésen. Az Urlea irányába felfele a mellékgerincközeli utat választottuk. Rögtön egy nagyon kemény kapaszkodóval kezdtünk, utunk „toronyiránt” vezetett felfele, amely jól megizzasztott. Előnye ennek a szakasznak, hogy miután elértünk egy bizonyos magasságot, utunk „megszelidült” és kényelmes ösvénnyé változott. Hatalmas fenyőerdőkben és közben fakitermelés által keletkezett tisztásokon haladtunk, majd egy utolsó kaptatóval pontosan az Urlea-menedékház maradványainál találtuk magunkat (1530 m / 7,40 – 7,50 h). Néhány éve még a ház állt, de az utóbbi időben valaki a  tűz martalékáva tette. Nagyon kár, hiszen egy szép menedékház tűnt el ebben a térségben.

Sokat nem vesztegettük az időnket, épp ittunk egy keveset és továbbálltunk a mellékgerincen. Végigszeltük a tisztást és ismét egy nagyon meredek kapaszkodó következett a Mosu mellékgerincére. Elhagyván az erdőt és a törpefenyves övezetet, gyönyörűszép havasszépékbe botlottunk, amelyet nagy előszeretettel fényképeztünk. Egy néhány éve épített menedékhely mellett gyalogoltunk el, ahová be sem néztünk. A Mosu-csúcs alatt kényelmes útvonal vezett ki a nyeregbe, ahol végre leültünk falatozni, erőinket feltölteni (2200 m / 9,30 – 9,50 h).

Közben egyre jobban befelhősödött, de nyugodt volt az időjárás, ezért nem adott okot a visszavonulásra. Viszonylag közel is jártunk a célpontunkhoz, így evés után sokat nem teketóriáztunk és indultunk útnak. Jóformán 50-100 méteres látótávolságunk volt, de ez elegendőnek bizonyult a tájékozódáshoz. Egy könnyebb füves útszakasz után sziklásabb kapaszkodóban volt részünk és hamarosan az Urlea csúcsán álltunk (2476 m / 10,50 – 11,00 ).

A csúcsról déli és nyugati irányban elég jó kilátásban részesültünk. Még a Moldoveanu alsó részét is láthattuk, a „háztető” csúcsai felhőkbe burkolózott. Nagyon örvendtünk az eddigi sikernek, csúcsfotó után indultunk is vissza ugyanazon az úton.

Rögtön indulás után elkezdett petyeregni az eső, de lennebb érve hirtelen a szél eloszlatta a felhőket és az egész környéket beláthattuk. Végre visszatekinthettünk az Urleára, a Dara csúcsra és az Urlea katlanban található glaciális tóra. Sűrűn kattogtattuk a fényképezőgépeket, igyekeztünk mindent megörökíteni. Visszajöttünk a Mosu nyeregébe, egy rövid falatozás után a napsütésben indultunk tovább lefele. Lefele ereszkedés közepette egyre jobban kezdett ismét befelhősödni, mire visszatértünk a leégetett menedékház helyére, sűrű köd borított mindent (1530 m / 13,00 – 13,30 h). Üdvözöltünk négy turistát, akik sátort húztak fel a helyszínen. Utolsó falatozás után folytattuk utunkat továbbra is lefele.

Indulásunktól számítva rövid időn belül el kezdett petyeregni az eső, majd egyre jobban esett. Elővettük az esőcuccokat, ezt jól is tettük, hiszen hamarosan „leszakadt” az ég, ömlött az égi áldás. Különösképpen nem zavart hiszen biztonságban voltunk a villámlások elől is. Nagyon meredek ereszkedőt hagytunk magunk után, majd egy kényelmes erdőkitermelő út vezetett vissza a kiindulási pontunkba (500 m / 15,15 h).

Nagyon boldogok voltunk, hogy sikeresen tettünk pontot e szuper túra végére. Köszönöm Gábornak e csodálatos napot!

Fotók itt